Közzétette:
»Ma már Julia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.«
Herczeg Ferenc: Szendrey Julia és a
közvélemény. (Petőfi-Almanach. 1909.)
Ez a könyv, amely részben életrajz, részben ismeretlen források közzététele és feldolgozása, azt akarja bebizonyítani, hogy Szendrey Julia méltó hitvese volt Petőfi Sándornak és megmaradt mindhaláláig annak az eszményi, tisztalelkű nőnek, akinek Petőfi dicsőítette. Minthogy az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elitélő döntésével Julia problémáját, ez a könyv voltaképpen – perújítás. Újra fölveti a Julia-problémát és teljes revíziót követel.
Ez a perújítás, amelyet több, mint négyesztendei kutató munkámra alapitok, röviden a következő végeredményre támaszkodik:
Meggyőződtem róla és bizonyítani tudom, hogy mind az a szenny, amely Julia emlékéhez tapad, többé-kevésbé jó- vagy rosszindulatú pletyka, rágalom és legenda, amely Julia halála után született a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben.
Juliát köztisztelet övezte 1867-ig.
Juliát az ötvenes évek végén és a hatvanas években, egészen 1867-ig, köztisztelet övezte. A második házassága körül 1850-ben támadt hírlapi csúfolódások és pletykák, amelyeknek fő oka az
volt, hogy akkor még általában nem hitték el Petőfi halálát, teljesen megszűntek, mert Petőfi halálában nem lehetett már többé kételkedni. Julia tisztes családi életet élt második férjével, úgyszólván teljes visszavonultságban, s amikor 1857-ben a Három rózsabimbó című versével Vahot Imre lapjában újra a nyilvánosság elé lépett, országos érdeklődés fogadta a költőnőt, aki – mint akkor írták, – Petőfi fiát megőrizte a nemzet számára. (Az erre vonatkozó lapközlemények egy része az életrajzi részben olvasható.) Évek során át nagy irodalmi sikerei voltak Juliának, verseivel, novelláival és meséivel, amelyeket úgyszólván az összes lapok, folyóiratok és évkönyvek örömmel közöltek. 1858-ban megjelent Andersen-fordításával is nagy sikert aratott. Részt vett a társadalmi életben és mint ünnepelt nő halt volna meg, ha – halála előtt egy évvel, 1867-ben – külön nem vált volna második férjétől.
A második házasság rejtélye.
Julia 1867 nyarán elköltözött férje lakásából, s már súlyos betegen, elvonult Zerge utcai külön lakásába, ahová csak legkisebb gyermekét, Ilonkát, vitte magával. Fia, Zoltán, akkor már Petőfi István gyámsága alatt vidéki iskolákat járt, majd pedig vidéki színésszé lett. Juliának két másik fia, Attila és Árpád, a férjnél maradt.
Ennek az eseménynek híre terjedt és újabb mende-mondákra adott alkalmat, Julia azonban sohasem nyilatkozott életében a nyilvánosság előtt elhatározása okairól, és hosszú, kínos betegség után, férjétől különváltan, halt meg 1868 szeptember 6-án.
Minthogy a második házasságnak ez a különös befejezése volt az, ami ujra népszerűtlenné tette Julia alakját és az elcsitult közvéleményt újra megbolygatta, döntő jelentőséget nyer e mostani perújításban Julia második házasságának rejtélye. Ez a rejtély tulajdonképpen Horvát Árpádnak, a második férjnek, a titka s csak most kerül nyilvánosságra ebben a könyvben, még pedig azért, mert elsőrangú közérdek minden olyan körülmény tisztázása, amely Petőfivel, vagy Petőfi imádott hitvesével áll kapcsolatban, különösen akkor, ha épp ennek a körülménynek eddigi leplezettsége tette lehetővé Julia alakjának elsötétítését.
Ha a félreértett Julia számára a szerelem freudi magyarázatában próbált mentséget találni a modernebb kor, akkor ezentúl ugyanez a mentség kijárhat majd annak, akinek erre valóban szüksége van: Horvát Árpádnak. Ez a kiváló tudós igazán nem tehet arról, hogy az a nő, akibe beleszeretett s akit feleségül is vett, ő előtte Petőfi Sándornak, az ideális lánglelkű ifjúnak volt a felesége, és tőle is rajongó, költői szerelmet kívánt.
Julia emlékének elhomályosítása.
Julia haláláról csak három lap emlékezett meg, egészen röviden, s Juliával évekig senki sem törődött többé. A közvélemény azonban – a második házasságnak minden kívülálló számára érthetetlen befejezése miatt – fogékonnyá vált arra, hogy Juliát elítélje, ha erre alkalom kínálkozik. És alkalom kínálkozott hamarosan és nem is egyszer.
1. Lauka Gusztáv, az egykori jó barát, volt az első, aki a lapokban írogatni kezdett Juliáról. Itt vannak előttem Lauka összes cikkei és a nyolcvanas évek végén (1888-1890) megjelent könyve is: A multról a jelennek. Az első cikke 1875-ben jelent meg az Otthon-ban: Szendrei Julia címmel, az utolsó pedig 1898-ban a Petőfi Album-ban: A boldogság küszöbén, az erdődi napok címmel. Az öreg Lauka följegyzései ifjúkori emlékeiről általában nagyon megbízhatatlanok. Ma már megállapította róla a komoly irodalomtörténeti kritika, hogy úgyszólván minden adatát szigoruan ellenőrizni kell. A cikkek és a könyv megjelenése idejében azonban Laukát még megbízható forrásnak tekintették.
A Juliáról szóló cikkeivel Lauka azt a hitet akarta kelteni olvasóiban, hogy Julia voltaképpen őbelé volt szerelmes s csak hiuságból választotta férjül őhelyette Petőfi Sándort, akinek akkor már országos híre volt. Ennek a semmivel meg nem okolható vakmerő sejtetésnek a bizonyítására nem riadt vissza Lauka még attól sem, hogy hosszú beszélgetéseket, sőt leveleket is koholjon és tegyen közzé. A huszonhárom év alatt irt cikkekben azonban többször ír Lauka ugyanazokról a találkozásokról, s mindig más és más szavakat ad Julia szájába. A közölt levelek eredeti kéziratait pedig sohasem látta senki, sőt van olyan levél is, amelyet az évek során többször, különböző szöveggel tett közzé Julia emlékének első »lovagias« elhomályosítója. Az életrajzi részben felhasználtuk ugyan Lauka egy-két levelét, de hogy e levelek szövegében mi a hiteles és mi Laukának a hozzátétele vagy változtatása, azt valószinüleg sohasem lehet már megállapítani, ha csak elő nem kerülnek valamikor az eredeti levelek, mert az bizonyos, hogy Julia irt néha Laukának, ifjúkori ismerősének, levelet.
2. Arany János, aki 1850 tavaszán Emléklapra című gyönyörű versével próbálta vigasztalni Petőfi Juliskáját, 1850 augusztusában, amikor, szalontai vagy geszti elvonultságában, értesült a Hölgyfutár-ból Julia második házasságáról, első haragjában teljesen elfordult Juliától, s megírta A honvéd özvegye című kegyetlen versét. Ezt a verset azonban életében sohasem tette közzé, sőt a hatvanas években, mikor már Pesten élt, újra baráti kapcsolatot tartott fenn Gyulaiékon keresztül Juliával is. Arany János 1882-ben meghalt, s fia, Arany László, 1888-ban apja hátrahagyott versei között kiadta A honvéd özvegye című verset is. A verset mindenki megértette, mindenki Juliára vonatkoztatta, s ez a vers a nyolcvanas években nagy mértékben hozzájárult Julia emlékének elhomályosításához és még fogékonyabbá tette a közvéleményt az akkoriban születő pletykák és legendák tudomásul vételére.
3. Vachott Sándorné szül. Csapó Mária a sorban a harmadik, aki szintén súlyos köveket görgetett Julia sírjára. Rajzok a múltból című emlékiratában, amely két kötetben 1887-90-ben jelent meg, végigkíséri Juliát, gyermekkorától egészen második házasságáig, csipős megjegyzéseivel. Hatvany Lajos: Feleségek felesége című munkájában, amelyre később még visszatérek, »a magyar irodalom legszemforgatóbb rágalmazói egyikének« nevezi Vachott Sándornét. Ezt a találó jellemzést én is elfogadom és hangsúlyozottan megismétlem.
Vachott Sándorné, aki gyermekkora óta vetélytársnőt látott Juliában és sokáig azzal sem volt tisztában, vajon Petőfi-e a nagyobb költő avagy saját férje, különösen azt a gondolatát iparkodott kiélezni emlékirataiban, hogy Julia csak hiúságból lett Petőfinek a felesége és nagyravágyásból hajszolta bele Petőfit a csatákba és ezzel kora halálába is. Viszont azt is el akarja hitetni Vachottné az olvasóival, hogy ő maga és férje mindent elkövettek, hogy Petőfit lebeszéljék a katonáskodásról, de Julia szavával szemben nem értek el eredményt: Petőfi Juliára hallgatott.
Ezt a súlyos vádat még élesebb formában, de teljesen más párbeszédekbe foglaltan, megismétli Vachottné egy külön cikkében is: Első és utolsó találkozásom Petőfi Sándorral címen, amely 1889-ben jelent meg a kolozsvári Petőfiana című évkönyvben. (Erről az évkönyvről alább még külön is megemlékezem.) Itt egyenesen azt állítja már Juliáról, hogy »e kitűnni vágyó fiatal asszony valószínűleg több dicsőséget remélt, mint férje s talán Petőfi oldalán, önmaga számára is több csodálót, Bem táborában, mint a koszorúzott főváros falai között…«
Az emlékiratok II. kötetének XXVI. fejezetében leírja Vachott Sándorné találkozását Juliával 1850-ben – hogy mikor, azt nem írja meg pontosan, – új otthonában, valószínűleg a Lipót utcai Horvát-házban. Itt írja meg, hogy Julia hogyan mondta el neki második férjhezmenetelének az előzményeit. Ebben az elbeszélésben sok részlet megfelel a valóságnak, de Vachottné oly epés megjegyzésekkel fűszerezi a jelenetet, hogy a naiv olvasó, a fejezet végére érve, azt a benyomást nyerte, hogy Julia nem mondott igazat Vachottnénak, s hogy Vachottné maga sem hitte el azt, amit Juliától hallott.
4. Dekániné Vadadi Berta a sorban a következő, de a legjobbhiszemű – vádló, aki voltaképpen védeni akarta Juliát, s eközben a legsúlyosabb vádakat emelte ellene. 1889-ben: Visszaemlékezés Petőfi nejére címmel háromoldalas cikket küldött borbándi kastélyából Farnos Dezső: Petőfiana című évkönyvének, s ez a cikk volt az, amely véletlen körülmények folytán, döntő jelentőségüvé vált Julia emlékének teljes elhomályosításában. A Petőfiana ugyanis csak 50 példányban jelent meg, s mindössze 32 példányban került forgalomba, tehát úgyszólván a nyilvánosság kizárásával hirdette Juliáról mindazt a sok rosszat, ami benne foglaltatik. Ott Kolozsvárott gyűjtötte össze a jó szándékú Farnos Dezső, nem sok kritikával, mindössze 40 oldalas évkönyvének az anyagát, amely tele van tévedésekkel, különösen Juliát illetőleg. Vachottné már említett cikkén kívül Vadadi Berta cikke volt az, ami Farnost teljesen megtévesztette, úgyhogy e cikk hatása alatt Juliáról az évkönyv több helyén a legelítélőbben nyilatkozott.
Vadadi Berta cikke azzal kezdődik, hogy negyven év múlva igyekszik összeszedni emlékeit Juliáról s maga elé képzeli Juliát, aki reá, mint gyermekleánykára oly nagy benyomást tett. Ezután elmondja, hogy Julia 1849-ben Kolozsvárott az ő szüleinél lakott Zoltánnal és ennek dajkájával együtt, hónapokon át, elmondja továbbá, hogy Julia ez alatt az idő alatt hogyan élt és mit művelt. Majd befejezésül igy foglalja össze véleményét: »Petőfivel meghalt az ő Juliskája is«.
Ezt a cikket, amely tele van addig ismeretlen érdekes adatokkal, de tele van képtelen vádakkal is Julia ellen, amelyeket fölöslegesnek tartok ehelyütt megismételni, a Petőfiana ismertetésével kapcsolatban közölte 1889 októberében a Fővárosi Lapok, s ily módon hozzáférhetővé tette a benne foglalt vádakat a nagy nyilvánosság számára is. Ennek a közlésnek érdekes folytatása támadt.
A Fővárosi Lapok 1889 október 24-iki számában nyilatkozik a cikkre Szendrey Julia leánya: Horvát Ilona. A nyilatkozat a következő:
»Tisztelt Szerkesztő úr! Becses lapjuk mai, 291-ik számában Petőfiána cimü tárca jelent meg, mely feledhetetlen édes anyám Petőfiné szül. Szendrey Julia emlékét a szó teljes értelmében sárral dobálja. Petőfinében a cikk írója egy minden nőiességéből kivetkőzött lényt fest s mindezt szüleinek szíves vendégszeretete által feljogosítva, dajka-pletykák alapján, egy helyen fölsóhajtva, ha élne még a dajka, az tudna legtöbb hasonló, megbízható érdekes adatot szolgáltatni. Nem tekintve egy »gyermekleányka« bámulatos megfigyelő tehetségét, a már felnőttek jellemzésére vonatkozólag a művelt közönség előtt a dajkapletykák valóban a legautentikusabb források. Nem akarok túlságos érzékenykedő lenni, habár az ily rágalmak megtorlása végett a törvények cikkelyeit is lehetne igénybe vennem; megelégszem azzal, hogy a kik édes anyámat ismerték és nem csupán ily pletykák után ítélnek, azok habár el is ismerik excentrikus voltát, csak szánalommal nézhetnek az ilyen szenzáció vagy hírnév-vadászatra, melyben sokkal kevesebb a nőiség, mint a szegény áldozatban. Mindössze csak a t. közönséget szeretném megóvni az igen könnyen hivéstől, melyre, míg az ötven példányban megjelent cikk a t. szerkesztő úr elterjedt lapjában ismertté nem vált, nem volt alkalma. Így azonban arra kérem a t. közönséget: higgye el az igazat, de vesse meg a dajkapletykát, ha mindjárt nyomtatásban jelenik is meg.
Budapest, 1889. október 23-kán.
Tisztelettel
Horváth Ilona.«
Pár nap múlva pedig, október 30-án, hosszú tárcát közöl a Fővárosi Lapok Szász Károly tollából: Egy költőnk nejéről címmel s a kitűnő költő és író ebben az érdekes cikkében igen határozott hangon kellő értékére szállítja le Vadadi Berta cikkének a jelentőségét.
Az idő azonban feledésbe merítette Szász Károly cikkét is, amely voltakép csak egy napig hathatott, mert napilapban jelent meg. Ám Vadadi Berta cikkének évek múlva új pártfogója támadt. Sajnos, igen súlyos szavú pártfogója.
5. Ferenczi Zoltán, a háromkötetes nagy Petőfi-életrajz kitűnő szerzője, volt ez a pártfogó, aki a Petőfiana megjelenése idejében még Kolozsvárott élt és szintén elfogadta, úgy mint Farnos Dezső, Vadadi Berta cikkét – kellő kritika nélkül – forrásmunkának. Főleg ez a kis cikk bírta őt rá arra, hogy nagy Petőfi-életrajzában fenntartás nélkül Julia ellen foglalt állást, s a nagy munka III. kötetének 294. lapján a következőket írta:
»…a férfias hajlamú és férfi mulatságokra, cselekvésre, függetlenségre törekvő nőt a forradalmi események árja és zavarai … mindinkább kihozták szelíd nőiességéből és lejtő felé sodorták. Ezek későbbi fejlemények; de csiráik már most fejledezőben voltak a nő lelkében s midőn a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is, mond jellemzőleg Dekániné, és kétségtelen, hogy ha a költőnek nem vagy kevéssé adatott alkalom, hogy megízlelje a családi boldogtalanságot, ez csak azért történt, mert megakadályozta benne a végzetes segesvári csata.«
Ez a pár sor, amely semmi pozitívumot nem mond, de annál többet sejtet, irodalomtörténeti komoly forrássá avatta Vadadi Bertának ezt a pár szavát: »Petőfivel meghalt az ő Juliskája is«, de szerencsére ebben a változtatott formában: »midőn a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is«.
Ferenczi nagy Petőfi-életrajzát igen sokan olvasták, Vadadi Berta cikkét azonban azóta úgyszólván senki sem olvasta, mert a Petőfiana 50 példánya drága könyvritkasággá vált. Az utódok 1896 óta, amikor Ferenczi könyve megjelent, sokszor idézték Vadadi Berta mondását, de mindig a Ferenczi-féle változatban, s a Vadadi-cikknek nem is volt egyéb jelentősége, mint ez a tetszetősen megfogalmazott mondat; ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy Juliára kimondassa a legsúlyosabb ítéletet. Ferenczi Zoltán, aki nyilván nem ismerte Szász Károly cikkét, elfogadta a Petőfiana vádjait, nagy könyvében hitelesítette is azokat és kiadta a jelszót, hogy Petőfi Juliájához az irodalomtörténetnek csak addig van köze, amíg Petőfi élt; de Petőfi özvegye már halott az irodalomtörténet számára, akivel nem kell, sőt nem is szabad foglalkozni.
Ferenczi Zoltán állásfoglalása óta az irodalomtörténet nem is firtatta többé Julia özvegységét és második házasságát, hanem rávetette magát teljes erővel Julia leánykorának és első fiatal asszonykorának a tanulmányozására, főleg azon rágódva, vajon elfogadható-e Julia Naplója őszinte vallomásoknak, nem hiúságból ment-e Julia feleségül Petőfihez, hü felesége volt-e Petőfinek, és nem ő hajszolta-e Petőfit nagyravágyásból a halálba.
Én a magam részéről, a teljes anyag ismeretében, csak arra törekedtem, hogy megállapítsam, hány éves volt Vadadi Berta 1849-ben. Érintkezésbe léptem Dekániné Vadadi Berta ma is élő gyermekeivel, Hollakyné Dekáni Margit úrnővel és Dekáni Árpád urral, akik szives előzékenységgel közölték velem, hogy édesanyjuk, aki 1923-ban halt meg Borbándon, 1857-ben ment férjhez Dekáni Ernő úrhoz s a borbándi plébánia anyakönyvi bejegyzése szerint ekkor 21 éves volt. Ebből következtetve tehát 1849-ben 13 éves gyermekleányka volt. Vadadi Berta keresztlevelét nem lehetett megszerezni, mert a sárdi és a magyarigeni parochia régi anyakönyvei 1848-ban elpusztultak. Ha Vadadi Berta 13 éves volt, mikor néhány hónapig egy házban lakott Juliával, akkor is oly fiatal volt, hogy Julia állítólagos orgiáiról csak hallomásból tudhatott és negyven év múlva ezeket a hallomásokat jegyezte fel jóhiszeműen.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kapcsolódó tartalom: Szendrey Júlia, az elfeledett magyar George Sand
Lighthouse 