Életkorok az ókori Hellasban

Közzétette:

 

 

A Kr. e. 6. században alkotó athéni Solón összesen tíz, hétéves szakaszra tagolta az ember életét. Bár a hetes szám következetes alkalmazásában költői szándék vezérelte, felosztása közel állt a valósághoz. Általában a következő életkori szakaszokat különböztettek meg egymástól: gyermekkor, serdülő- és ifjúkor, fiatal felnőtt évek, érett felnőttkor, időskor. Az első életkori határok átlépését rítusok szentelték meg. A felnőttlét a polgári jogok és kötelességek kiteljesedésével ragadható meg.

Hellas

Az ókori Hellász

Születés és gyermekkor

Az újszülött gyermek egészen addig nem számított a család tagjának, amíg a családfő őt rituálisan be nem fogadta: ez akkor történt meg, ha körülhordozta őt a család tűzhelye körül, s ezzel Hestia istennő kegyeibe ajánlotta. A szertartás neve Amphidromia, “körbefutás”, s rendszerint a születést követő ötödik vagy tizedik napon történt meg, amikorra kiderült az újszülött életképessége. Valószínűleg nevet is ekkor kapott a csecsemő. Az apának (az iónoknál, így Athénban is) az azévi Apaturia ünnepén a phratria, vagyis a nemzetség nyilvánossága előtt is a magáénak kellett elismernie gyermekét. A polgárok személyi adatait később is a nemzetség tagjai tartották számon, egészen élete végéig.

A kisgyermekkor nagyjából az 5-6. életévig tartott, ezt mindenütt a játék időszakának tekintették. A kicsit nagyobbak már alkalmasak voltak kultikus feladatok ellátására bizonyos ünnepségeken vagy szentélyekben (efféle tisztségüket serdülőkorukig viselték), s ekkortól kezdődött a gyerekek oktatása is, a szülők anyagi lehetőségeitől függően. A katonai rendszerű Spártában is hétévesen vették el a fiúkat családjuktól.

A gyermekkor felett védőistenként Artemis Kurotrophos (“Fiúnevelő”) őrködött.

Serdülő- és ifjúkor

A serdülőkor kezdete a 12-13. életévre volt tehető. A serdülő ifjakat az idősebbek vezették be a férfi társadalmi életbe és a társasági élet intézményeibe. Az idősebb férfi az ifjú mentoraként, szellemi és erkölcsi vezetőjeként, egyfajta példaképként lépett föl. Viszonyuk könnyen szerelmi kapcsolattá is alakulhatott, melyben a felek nem azonos módon vettek részt: az idősebb férfi (erastés) udvarolt a “szeretett ifjúnak” (erómenos), de neki nem kellett érzelmeivel is viszonoznia a férfi közeledését.

A fiúkkal ellentétben a lányok rendszerint ebben az életszakaszban mentek férjhez, s a házassággal egyúttal nagykorúvá is váltak; ami nem jelent egyben önállóságot is, mert a görög nő egész életében valamely férfi hozzátartozója gyámsága alatt állt, s jogi értelemben kiskorúnak számított. A lányságuktól búcsúzó hajadonok többnyire övüket vagy valamelyik kedves játékukat ajánlottak föl Artemisnak. A fiúkéhoz hasonló beavatási “pederasztiára” lányok esetében csak Spártából van példa, de ott a lányok később is mentek férjhez (úgy 18 éves koruk tájékán).

A görög gondolkodásban az ifjúkor számított az emberi élet legcsodáltabb szakaszának: versekben, szobrokban (vö. kuros) dicsőítették az ifjúi szépséget, életerőt, tettvágyat.

A zsenge ifjúság isteneinek Apollón és Erós tekinthetők: ők voltak mindenütt a gymnasionok védőistenei, ahová az ifjak tornázni jártak, s ugyancsak gyakran ábrázolják őket fiatal fiúkként.

Nagykorúság

A fiúk nagykorúsítása 18 éves korukban történt meg. Athénban erre – ugyanúgy, ahogy az újszülöttek bemutatására is – az Apaturia ünnepén került sor: ekkor írták be őket a polgárok jegyzékébe (léxiarchikon). Az aktust a fiatal részéről egy folyóistennek, helyi hérósznak vagy Apollónnak bemutatott hajfürtáldozat kísérte. A nagykorúsítással egyúttal megkapta első állampolgári kötelességét is, hiszen hamarosan meg kellett kezdenie 2-3 éves sorkatonai szolgálatát (ephébia).

Ennél jóval archaikusabb beavatási hagyomány őrződött meg Spártában: a nagykorúság előtt álló fiúknak át kellett esniük egy rituális megkorbácsoláson (diamastigósis) Artemis Orthia szentélye előtt. A dolog természetéről sokat elárul, hogy a hagyomány szerint nem mindenki élte túl.

Felnőttkor

A sorkatonai szolgálat végeztével a fiatalember rendszerint 60 esztendős koráig hadköteles maradt, cserében viszont ekkortól már rendelkezett politikai jogainak egy részével: választó volt, de még nem volt választható, rangja pedig a megtisztelő anér, azaz ‘férfi’ lett.

A jelentősebb közéleti tisztségek szinte mindegyike életkorhoz és/vagy vagyoni helyzethez volt kötve, ezek korhatára – területenként eltérően – 30 és 40 év között mozgott. Ennek ténye mögött az áll, hogy a hivatalt viselő saját családjának feje kellett, hogy legyen: az államnak ugyanis csak az lehet hasznos vezetője, aki háztartásának is gondos ura.

A görög férfiak általában későn, 35-37 évesen házasodtak, ennek pedig elsősorban gazdasági okai voltak: mivel a férj kötelessége volt családja számára biztosítani az egzisztenciát, ehhez először neki kellett talpra állnia. Ugyanilyen fontos szempont volt továbbá – a görög anyaterület relatív túlnépesedése miatt -, hogy a házasságokból minél kevesebb gyermek szülessen; ebben is segített a késői házasság. Végül pedig arra is törekedtek – szintén a nehéz gazdasági helyzet miatt -, hogy minél kevesebb generáció éljen egyetlen birtokon. Azt kevés görög engedhette meg magának, hogy új családjával önálló földön kezdhesse meg életét, így a szülőkkel (általában a fiú szüleivel) kellett együtt laknia a családnak. Ám, ha a fiú későn nősült, éppen az ő gyermeke születésének idejére volt jósolható a nagyszülők halála. Kimondatlanul bár, de teljes értékű embernek is azt tekintették, akinek apja már nem élt: a gyermek az apa tulajdonának számított, s az is maradt annak haláláig; családfő is csak az apa halála után lehetett a férfi.

A felnőttkor időszakához konkrétan egyik isten sem kapcsolható (bár megjegyzendő, hogy Hermést és Dionysost a képzőművészetben jellemzően – és főleg az archaikus kor után – fiatal férfiakként ábrázolták, Zeus pedig mindig érett férfi), inkább az egyes foglalkozásoknak vannak saját isteneik (pl. a kézműveseknek Héphaistos, a vadászoknak Artemis, a kalmároknak Hermés stb). A házasság mitikus előzménye Zeus és Héra kozmikus szent násza (hieros gamos) volt, a házasság intézménye felett ők őrködtek. A nők esetében a terhesség-szülés-anyaság fogalomkörével több istennő is kapcsolatba hozható (Héra, Hébé, Démétér, Artemis, Eileithyia).

Időskor, halál

Az élet alkonya az egész görögség előtt hatalmas becsben állt. A polgár politikai privilégiumai is ekkor teljesedtek ki: amellett, hogy rendelkezett jogai teljességével, kötelességei csökkentek (legfontosabb, hogy nem volt már hadköteles). Érdemes kiemelni a spártai öregek helyzetét, hiszen ők szó szerint élet és halál urai voltak: az újszülött csecsemők sorsáról – felnevelhetik-e a szülők vagy sem – az egyes törzsek vénei döntöttek, s ugyancsak belőlük állt össze a – többek közt – halálos ítélettel járó perekben ítélkező gerusia. De Hellas-szerte hasonló tisztelet övezte az öregeket, az aggkort a bölcsesség kiteljesedésének tekintették ugyanis. Ettől még megöregedni az ókorban sem szerettek az emberek (lásd például Sémónidés és Anakreón költeményeit), és természetesen a gúnyolásukra is található példa (legélesebben Aristophanés Darázsok c. komédiája és egyes groteszk ábrázolások).

Solón egyszer azt mondta Kroisosnak, a kis-ázsiai lydek királyának, hogy csak azt tekinti boldog embernek, akinek sikeres élet után szép halál jutott osztályrészül. Szépnek a végelgyengülésben, a csatamezőn és a legdicsőségesebb pillanatban bekövetkezett halál számított. Bizonyos helyeken azonban gyakorlat volt, hogy aki “kitöltötte a rá szabott időt”, azaz betöltötte a hatvanat, az méreggel vetett véget az életének. Természetesen jelen esetben is gazdasági szükségszerűségről, jelesül az élelemhiány enyhítéséről volt szó. A szokás leginkább Keós szigetén volt általános, így vált a “keósi bor” görög közhellyé és a méregpohár szinonímájává.

Az időskornak szintén nem volt istene, bár Ókeanos vagy Néleus aggastyán istenek voltak.

A halál után kortól és nemtől, szellemi és anyagi javaktól függetlenül mindenki a Hadésba került – legalább is az egyik általános felfogás szerint.

Életkorok a hadszervezetben

A polispolgár nemcsak egy politikai közösségnek volt tagja, de egyben városállama hadseregének is (l. phalanx), az életkorok pedig a hadszervezetben is nagy jelentőséggel bírtak. A mindenkori polispolgár-hadsereg úgy épült fel, hogy a legelső sorban küzdöttek a legfiatalabb katonák, és őket hátulról támogatták az idősebb, tehát tapasztaltabb harcosok. A legidősebbek a csatarend leghátsó sorában foglaltak helyet, bár leggyakrabban a tábor és a málha felügyeletét látták el az ütközet alatt. Óriási szégyennek számított, ha a csata után egy idősebb férfi holtteste a fiatalabb előtt hevert, mert ez azt jelentette, hogy az öreg volt kénytelen védelmezni a bátortalan fiatalabbat. Mivel az idősebb kor nagyobb tiszteletben állt, az ifjúság védelmére nem sok gondot fordítottak; kötelességszámba ment szükség esetén az öreg szülőkért való önfeláldozás is.

Forrás: Kilián Zsolt – Szépművészeti Múzeum (2007)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s