Közzétette:
Hatvanéves egy magyar író, akit irodalmunk egyik legizgalmasabb, legjelentősebb alakjának tud a közvélemény. Akit esztendők óta, ha olykor-olykor dicsérnek is, többször elmarasztalnak, hogy elmarasztalói 
közül a legkevésbé illetékesek azután megállapíthassák: használt neki a bíráló szó: „fejlődött”, „egy lépést tett előre”… Hatvanéves egy magyar író, akinek még befejezetlen regényciklusa körül az évtized leghangosabb irodalmi vitája kavargott – s aki talán éppen e vita kavargása miatt nem fejezte be még a Felelet-et, a magyar próza egyik legnagyobb szabású vállalkozását, amely pedig az írói szenvedély, felelősségérzet, műgond hármas csúcsaként nyúlik magasba a korabeli sematizmus lapályos vidékén. Hatvanéves a hosszú évekig asztalfiókban rejtőző A befejezetlen mondat s a megjelenésével nagy sikert és nagy vihart arató Felelet írója. Szép szavú köszöntők zizegnek hát feléje a napilapok és folyóiratok oldalairól – s e köszöntőket olvasva bizony arra gondol az ember: egyetlen, életművét átfogó tanulmányt sem írtak még róla.
Pedig hatvan év nem kis idő. Olcsó dolog ez évszám komolyságát olyasféle kedélyességgel elütni, hogy milyen fiatal még a jubiláns, most van munkaképessége teljében… Igaz, Déry Tibor valóban egyik legifjabb öregünk, akit nemcsak tisztelnek, de ami ennél sokkalta nagyobb dolog, barátjukként szeretnek fiatal írótársai – de hogy hatvanadik évébe fordulva is nem pályája csúcsára, hanem delelőjére ért, annak bizony szomorú, sőt tragikus oka is van. Férfiévei javát a fasizmus idejében élte, még magyar írónál is ritka mellőztetésben. „Negyventől ötvenéves koromig még mindig mint fiatal tehetséget tartott számon az a néhány írástudó és irodalomkedvelő ember, akik egy ország közönsége helyett a kézirataimat betűzgették” – írja magáról legújabb munkájában. Így, „fiatal tehetségként” érte ötvenéves korában a felszabadulás. Csoda-e hát, ha nemcsak eszméihez, de megpróbáltatása idején született rögeszméihez is hű maradt? Hogy oly makacsul hisz az emberi jellem, a barátság, a humanizmus, a nagyotakarás mindent legyőző erejében? Csoda. Az „írói alkatot” ismerve csoda, hogy hisztéria, hangos sértődöttség nélkül, az emberekhez való hitét, a fiatalok iránti szeretetét megőrizve dolgozott s dolgozik. Csoda, hogy „kényszerifjúságában” is vállára vette – s úgy, mint talán senki más – írótársai gondját, baját. Az igazságtalanság, a mellőztetés, ha másokat ért is, az ő személyes ügye volt. Nem ismerek írót, aki annyira tudna lelkesedni fiatal, most induló költők tehetségéért, mint ő. S nemcsak lelkesedik, de ki is áll érettük. Mindenkiért, akinek ügyét, tehetségét igaznak érzi. Mindenért, amit igaznak érez. Igazságérzet, ki nem aluvó lelkiismeret ő irodalmi életünkben. Ezért, hogy műve mellett személyének is szól a szeretet a hatvanadik esztendő fordulóján. De a szeretet szavait én mégis kevésnek érzem: kérni is szeretném őt, élve az alkalommal, gondoljon arra, hogy nem „csak” hatvanéves, hanem már hatvanéves. Figyeljen az okos, értő bírálatra, de ne higgyen azoknak, akik életművének „melléktermékeire” mondják, hogy fejlődés, előrelépés… Kérem őt, s tudom, nagyon sokak nevében: Déry Tibor-i makacssággal dolgozzon azon, ami őt és bírálói közül a jó szándékúakat is igazolja: a nagy művön.
Csillag, 1954. november
[Digitális Irodalmi Akadémia]
