Közzétette:
Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed,
bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok,
a sárga szőllőhegy illata leömlik
a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk!
Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes
homlokát s hozz széket a tornác ritkuló
vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben,
miként házunk elől: lelkünkről is hullong
nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes
órák elszaladtak és talán örökre –
mint komor hódítók, fönt a hegy taréján
feltünnek a sápadt, véres őszi napok.
Akik megmaradtunk, láthatjuk most tisztult
arcunkat, a mosoly kiapadt ágyait,
mint halál után… Az erdőből fölcsapó
madár sivítása nyomán vad tölcsérben
megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek,
hajlik a szederfa, a temetőhegyen
zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú
az utcai kapú sikolt s kicsapódik –
Csereg az éles por az ablak üvegén,
hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod –
Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan
sodródjon az idő-kavarta levéllel,
porral és szeméttel repülő jövendőnk!
[Digitális Irodalmi Akadémia]
Lighthouse 