Jókai Anna – Nagycsütörtök

Mezey Katalin születésnapjára

…meg kell a mieink lábát mosni,

amíg bírja a térd és hajlik a derék,

mindig friss vizet vinni a tálban,

amíg a hús kihűl és a lélek felég.

Habfürdő és illóolaj.

Kis, puha talpak, eleven emlék.

Gyereklábak a tenyeremben:

régen volt ez a „nemrég”.

Anyám kékeres bokája és a behajló karom –

még minden este odamennék,

szivaccsal, szappannal elbajlódva,

még mindig a szolgája lennék…

De már csak a világ maradt,

a világ egyre kérgesebb lába,

azt fürdetem, dörzsölgetem:

ne mondd, hogy hiába!

Lehet, hogy Te mész el –

lehet, hogy én;

a szürke zsírcsík megül

az edény peremén.

 Az utolsó vacsorához

talán meg sem is hívnak,

de a kereszt alatt ott leszünk

azok közt, akik sírnak.


Forrás: PIM-DIA