Madács Imre író

Madách Imre – Télen

Közzétette:

 

 

Üdvözölve légy, mely itt terülsz előttem,
Szép fehér világ a távol vándorától
Nagyszerű fehér könyv, melybe gondolatját
Isten írja, menten emberek mocskától.

Elveszett a mesgye, melyet kapzsiság vont,
Mit kicsinyes tervvel emberkéz irányza;
Hol az Isten ír a télben és halálban,
Ott beáll a végzet szent egyformasága.

Madách Imre íróCsak az alkonyat von még bibor palástot
Nyom nélkül sikamló szánomnak körébe,
Nincs egyéb nesz, mint az ostorpattogás és
Tüsszögő lovamnak kisded csengetyűje.

Szól a csengetyűcske félbe nem szakasztva
Vidám dalt tanuló visszhangok szavától,
Sir árván magában, mint halál harangja,
Mely szegények sírján búcsuzó gyanánt szól.

És előttem a nap vérszinű golyója
Oly borongó arccal ég, mint síri lámpa,
Azt hinné az ember halvány fátyolában,
Hogy tán elfogyott már minden hő sugára.

S íme a végső jel is le is tűne lassan,
Mely a föld és ég közt állott még határúl,
És egész világ egy órjás jég-golyó lett,
Mely tán egy Titánnak épült sirlakáúl.

Árván elhagyottnak, idegennek érzi
Itt magát a szikra embernek szivében,
Mint egyetlen gyöngye éltető melegnek
A sötét enyészet jegült tengerében.

Sűrűn kezd havazni, elborít mint hogyha
Jőne a halál, hogy végkép eltemessen –
Barna varju károg még csak a ködárban
És követ – talán hogy a sirhoz kisérjen.

S mintha a sírlakra hantokat hánynának,
Mind sötétebbé lesz a télnek határa:
Az utat csak olykor egy bokrocska jegyzi,
Szép fehér ruhában, mellékében állva.

S míg mellette a szán gyorsan elsikamlik,
Súgár ágakat nyujt a bokor feléje;
Gyönge fagyvirágot hullat arcaimra,
Mintha hogy maradjak, esdekelve kérne.

S messze elszalad bár szánom a bokortól,
A bokor még mindég integet utána,
Mintha fájna néki, hogy magára hagytam
S mintha mégis boldog utazást kivánna.

Most fenyőerdőbe visz magányos útam,
Zölden állnak a fák, bár hó űl felettek,
Mint mosolygó arcú ifju vándorok, kik
A fagyos haláltól útközt meglepettek.

Itt-ott félig égett, barna törzsök állnak,
Mint órjási rémek elnyujtott karokkal,
Beljebb mind sötétebb – s a sűrű homályát
Lelkem népesíti szörnyű alakokkal.

A fenyőágak közt búsan jajgat a szél,
És a vad macskának átható sirása.
Hah, de hát e fénypont, mely szemembe ötlött,
Mit jelent? Azt hinném nyáron, fénybogárka.

S a kicsinyke szikra mindinkább kiválik
A sötétből, mintha szinte nőve nőne,
S íme a vadonban egy egész világot
Látok, hogy melegszik és virul körötte.

Ebnek ugatása jő előmbe onnan,
Mint honosb világból jól ismert, üdvözlet,
Majd fehér füstoszlop a magas kéményből
Int, hogy arra tartsak s a vándor pihenhet.

A kisded vadászlak ajtajában állok,
Bent a kandallónál a család melegszik,
Rég történtekről szól a jó házi gazda,
Térdein figyelve kis fiúcska fekszik.

Fonva ülnek a nők, míg nagyobb fiúcskák
A tüzet élesztik fürgén sürgölődve,
Most pillantják csak meg a bejött vendéget,
S üdvözölve jőnek nyájasan elébe.

A tűznél a legjobb helyre kényszerítik
És kérdésre kérdést tesznek a világról,
Melynek vad beszéde nem hat el idáig
Melynek bus visszhangja lelkeikben nem szól.

Óh, csak egy nem kérdez, nem zajong körűlem,
A serdülő lányka hátra áll szerényen,
Hinnéd, hogy szobor, ha keble nem ,dobogna,
S élet nem beszélne lángoló szemében.

A kandalló végre lassanként kialszik,
S a kiváncsiságnak kérdése kifárad,
Elmenének tőlem mindnyájan nyugodni,
Csak lelkem nyugalmat még itt sem találhat.

Ott ülök magamban, ablakomra a szél
Jő kocogni, mintha irígyelne engem,
S mondaná, hogy holnap újra a vadonba
Űz a sors, hogy itt csak vendégként melegszem.

S én a hajadonra gondolok s utamra,
Melynek pusztaságán e csendes lak vára;
S gondolok éltemre, melynek pusztaságán
Érek-e még ilyen csendes jó tanyára?

S íme ujra szürkül már a téli hajnal,
Én nehéz kebellel végbucsúkat intek;
Mint rég ismerősök a faház lakói
Jó szivű áldással szánomig kísérnek.

S amidőn lovamnak kisded csengetyűje,
Mint halál harangja, úgy konog előttem:
Visszanézve látom a leánynak arcát
Állni ablakánál égve, elmerülten. –

Óh leányka, látom-e még egyszer arcod? –
Éltem vad út, mely ritkán visz virághoz.
Hej, de a virágnak megmaradt emléke
Éltem vadonára még soká varázst hoz.

Forrás: Madách Imre összes költeménye (Magyar Elektronikus Könyvtár)

2 comments

  1. Milyen kár, hogy leginkább csak az “Ember tragédiáját” ismerjük tőle, amikor ilyen verseket is írt!!! Csodálatos….mi minden van benne…persze az is igaz, hogy megértéséhez, élvezetéhez meg kell érni jó sok évet. Köszönöm Péter!

  2. Igazad van. Kedves hozzászólásodat pedig köszönöm szépen. Ha tetszett a vers, miért nem kattintasz a bejegyzés alján a „Tetszik” gombra? „Legyél Te az első”!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s