Mihail Jurjevics Lermontov emlékére

Orosz költő, író.

A modern irodalom előfutára, az orosz romantika nagy alakja. Korai kísérletei után a huszártiszt legjobb drámája a nagyvilági életet bemutató Álarcosbál (1835). Az utókor leginkább mint a Korunk hőse (1840) íróját tiszteli. A regény az idősíkok felcserélésével, egymásra vetítésével, Pecsorin pszichéje fokozatosan mélyülő feltárásával a lélektani regény műfaját teremtette meg. Utolsó verseiben a leíró elem helyébe a gondolatiság kerül, rejtett gondolati dimenziókat jelenít meg (A költő halála, Borogyino).

Mihail Jurjevics Lermontov (Moszkva, 1814. október 15.(j.n. október 3.) – Pjatyigorszk 1841. július 27.) orosz költő, elbeszélő, drámaíró, Puskin után az orosz romantika legkiemelkedőbb alakja.

Lermontov – Borogyino

“Óh, mondd, öreg, ha Moszkva ég is,
A franciák császára mégis
Nem ingyen vette be?
Csatának nem voltunk híjába –
S jó harc volt – mondják. Nem hiába
Forrott hazánk minden fiába
Borogyinó neve!”

Bizony, tinálatok különbek
Termettek. Volt az én időmnek
Sok jó, vitéz fia.
De zordon végzetük betellett,
Kitartott mind a zászló mellett,
Csak égi rendelésre kellett
Moszkvát feladnia.

…Vonultunk vissza, némán, messze,
Mogorván lestük: harcunk lesz-e?
Dohogtak vén apák:
“Mi ez? Tán itt maradjunk télig?
A jó orosz szuronyt kimélik
A tisztek, hogy ne rontsa élit
Az idegen kabát?”

Így érkeztünk egy nagy mezőre,
Szétszéledtünk oldalt s előre,
Tábort vertünk legott,
Fülünk hegyezzük, felszegezzük,
S a hajnalt épp hogy észrevesszük,
A lomb kékjén át felfedezzük:
Ellenség itt meg ott…

Hetykén töltök be ágyufojtást,
Hadd kínálhassam már a pajtást,
Megállj, moszjő-koma!
Mit várunk! lássuk azt a táncot!
Testéből mint egy élő láncot
Emeljen itt mindenki sáncot,
Kinek kedves hona.

Két nap lődöztünk s közben álltunk,
Ej, hagyjuk ezt! Mind arra vártunk:
Mi lesz harmadnapon?
– Felmordult itt-ott egy-egy bajtárs:
“De most jöhetne már a kartács!”
S a széles síkra nem jött alvás,
Csak éj borult vakon.

Bóbiskolván az ágyutalpon,
Hajnaltájt már közelről hallom:
Zsongnak a franciák.
De nálunk csend hull hosszú sorra,
Ez tépett csákóját pucolja,
Amaz szuronyt fen és morogva
Rágja a bajuszát.

De aztán felvirradt a hajnal,
A tábor ébredt tompa zajjal:
Hadrend hadrend mögött.
Vezérünkben tüzes vér lángolt:
Cárnak szolgált – nekünk apánk volt.
(Kár érte: kardot ránt és már holt,
Rejtik rideg rögök.)

Égő szemmel megállt közöttünk:
“Fiúk! hisz Moszkva van mögöttünk,
És Moszkváért halunk,
Amint bátyáink haltak értünk!”
Mi meg harcot s halált igértünk, –
S Borogyinónál, míg csak éltünk,
Megtartottuk szavunk.

Az volt a jó nap! Füstgomolyban
Láttuk, mint zúdul sűrü sorban
Az ellenség elénk.
Ulánusok zászlója tarka.
A dragonyos-lándzsák lófarka
S ezernyi kard előre tartva,
Már vágtatott felénk.

Íly harcot látni sohse fognak,
A zászlók mint árnyak lobognak,
A gránát sír, sziszeg,
Kard villogását füst takarja,
A harcosnak fáradt a karja,
S golyóink röptét megzavarja
A véres hullahegy.

Az ellenség közeltusában
Orosz vitézek virtusában
Most hinni megtanult.
Keblünk s a föld rengett kegyetlen,
Kavargott ló s ember fejetlen –
Ezernyi ágyúszó egyetlen
Elnyujtott jajba fúlt.

Már alkonyult… de készek voltak
A küzdelmet folytatni holnap,
Végig kitartva, mind. –
Ám ott túlnan dobok peregnek
Hátrát az ebhitű seregnek,
S mi számbavesszük, hol lehetnek
Sebesült társaink.

Bizony, tinálatok különbek
Termettek: volt az én időmnek
Sok jó, derék fia!
De zordon végzetük betellett:
Kitartott mind a zászló mellett…
S csak égi rendelésre kellett
Moszkvát feladnia.

1837

Radó György fordítása

Forrás: Kulturális Enciklopédia / Magyar Elektronikus Könyvtár