cover

Herczeg Ferenc – Iskolatársak

Közzétette:

 

 

Éjfél után két úriember ült a kávéházban. Ülni tulajdonképpen csak az egyik ült, még pedig igen peckesen, a másik inkább heverészett.

Az ülő ember jóval idősebbnek látszott társánál. Furcsán elhízott arcán valami fanyar, szigorú vonás ült, komor tekintetű szemét pedig gyanakodva járatta körbe, mintha állandóan attól tartana, hogy környezete nem adózik neki kellő tisztelettel. A másik pirosarcú, határozott és nyílt modorú ember volt. Bár vagy tíz esztendővel ifjabbnak látszott a másiknál, a valóságban mégis egykorúak voltak. Valamikor együtt tettek érettségit és ennek a nevezetes eseménynek jubiláris évfordulóját éppen ma este ülték meg, huszadmagukkal, egyik fogadó különtermében. Amikor aztán a lakoma véget ért és a társaság szétoszlott, a két iskolatárs betért ebbe a kávéházba.

– Pincér, egy üveg Pommeryt! – mondta a pirosarcú.

– Mennyibe kerülhet itt egy üveg francia pezsgő? – kérdezte a kövér ember.

– Nyolc vagy tíz pengőbe.

– Nem kár a pénzért?

– Jól fog esni egy pohárral, és ami jólesik az embernek, azért nem kell sajnálni a pénzt… Nem a pénz kedvéért vagyok a világon, hanem a pénz van itt az én kedvemért.

– Hiszen jó, ha van, – vélekedett a másik. Majd így szólt: – Te, Sándor, tulajdonképpen mennyi évi Ferenc Herczeg, Hungarian writer, playwright, journalistjövedelmed van neked?

Sándor úr meglepetten tekintett a társára. De azután vállat vont.

– Ha éppen érdekel, megmondhatom. Körülbelül húszezer forint.

– Hallatlan! – szörnyűködött Béla. – Tudod, hogy nekem mennyi a fizetésem? Alig kétezer!

– És családod is van?

– Feleségem, négy gyermekem.

– Ajaj! – mondta Sándor.

– Bizony ajaj! – ismételte Béla keserű nyomatékkal. – Vedd hozzá, még azt, hogy a nőm nem tud bánni a pénzzel. Semmiképpen sem tud bánni.

Amikor belekóstoltak a pezsgőbe, Béla úr újból megszólalt. A pohárban felszálló gyöngyöket nézte és bölcselkedni kezdett.

– Az élet nagyon furcsa, – mondta. – Mi értelme az egésznek, ha nincs benne se logika, se igazság? Mert hogy nincs benne, az ma már egészen bizonyos előttem.

Sándor úr közben szórakozottan nézte a pénztárosnőt, aki csakugyan kellemes formájú leány volt. Aztán egy hajtásra megitta borát és barátja kedvéért maga is borús arcot csinált.

– Hja, igen, az élet furcsa!

Béla oktató hangon folytatta:

– Vedd csak az én példámat! Amióta az eszemet tudom, mindig szorgalmas, pontos és kötelességtudó voltam.

– Igen, valóságos mintagyerek voltál.

– Édesanyám özvegyasszony volt. Szigorú és komoly; ő a munka és kötelességtudás fanatikusát nevelte belőlem.

– Alkalmas médium voltál, – vetette közbe Sándor. – Próbálta volna velem!

– Elmondhatom, a gyermekkorom elmúlt, a nélkül, hogy játszottam volna. És az ifjúkorom is elmúlt, a nélkül, hogy egyszer is mulattam volna úgy, ahogyan ti szoktatok. Az én szórakozásom a munka volt. Merő kedvtelésből megtanultam Tacitusnak húsz fejezetét és Homerosnak másfél énekét…

– Hallod, – rázkódott meg Sándor – nem szeretnék még egy osztályt végigülni.

– Én szerettem tanulni és a tanáraim is szerettek, – mondta Béla, miközben hajdani dicsőségének emléke méla mosolyt csalt ajkára.

– A tanáraink mind azt jósolták, hogy országos hírű ember lesz belőled.

– Neked mást jósoltak!

– Hogy lókötő leszek. Csak mondd ki, öregem, szívesen emlékezem vissza ezekre a dolgokra.

– Úgy látszik, a tanáraink rossz próféták voltak.

– Ki tudja? Én ugyan aligha leszek már lókötő a szó kriminális értelmében. De ami téged illet…

– Ami engem illet, elesett ember vagyok. Az életem olyan volt, mint az almáé, amelyet éretlen korában tép le ágáról a szél. Elhiheted, nem irigylem a te szerencsédet. De azért neked is be kell látnod, hogy a sors igazságtalanul bánt el kettőnkkel… Én az egyetemen is kitünő tanuló voltam. Amikor állami szolgálatba léptem, olyan alapos szaktudással rendelkeztem, mint egyik fellebbvalóm sem. Egyik sem.

– És miért nem tudtál érvényesülni?

– Több oka volt. Sok mindent megtanultam az iskolában, csak kettőt nem: hazudni és hízelegni. Tudatlan és gyönge jellemű emberek előtt sohasem tudtam megalázkodni. A társaim ezért mindig áskálódtak ellenem, a föllebbvalóim pedig elnyomtak. Nagy csapás ért a házasságommal is. Jellemes férfi létemre el kellett vennem a feleségemet, – hiszen érted! – de azóta elesett ember vagyok. Jobb lesz azonban, ha erről nem beszélünk…

Bélát kínos emlékek rohanták meg. Jóideig komoran hallgatott, aztán egyszerre a barátja felé fordult:

– Hanem te ugyancsak jól csináltad a dolgodat!

– Szerencse! – mondta Sándor szerényen.

– Pedig gyerekkorodban nem szerettél dolgozni.

– Ma se szeretek.

– A nevelőid nem is igen szorítottak munkára?

– Engem egyáltalában nem neveltek. Az édesapám néha megtette azt, hogy adott egy nyaklevest; mivel azonban édesanyám ilyenkor mindig húsz krajcárral szokott kárpótolni, szemérmetlenül pályáztam az apai pofonokra. Édesanyám egyébként is szörnyen kényeztetett. Mindig adott betegségi bizonyítványt, ha úntam iskolába járni és a délutánt az erdőn töltöttem.

– Egyetemi éveink alatt sem láttalak a tantermekben.

– Én akkor minden időmet nőtársaságban töltöttem.

– Tizenöt esztendővel ezelőtt azt beszélték, hogy Amerikába akarsz vándorolni.

– Mint minden mihaszna, aki nem tud magával mit kezdeni Európában. De én csak Hamburgig jutottam el. Ott magyar és horvát levelezője lettem egy nagy cégnek. Akkoriban dolgozni kezdtem, mert muszáj volt. Főnökeim megszerettek, ők tudják, hogy miért. Hat esztendővel ezelőtt megházasodtam. Egyik főnököm rokonát vettem feleségül.

– Persze gazdag volt?

– Semmije se volt; beleszerettem. Csinos, jókedvű és gyöngéd asszony lett belőle. Aztán hazajöttem Magyarországba és önállósítottam magamat. Igaz, a gazdag hamburgi rokonok hitele segítségemre volt, pénzt azonban sohasem kaptam tőlük. Most ismered életem folyását.

Béla úr keserűen mosolygott.

– Hallatlan, némely embert hogyan üldöz a szerencse! – mormogta.

– Ha azt találod, hogy ezért szégyenkeznem illenék, megtehetem a kedvedért, – válaszolt Sándor.

– Nem irigylem a szerencsédet, de egy dolgot mégis feltűnőnek találok. Ha te szorgalmas és kötelességtudó tanuló lettél volna s idejekorán elvégezted volna tanulmányaidat, akkor most velem együtt valamelyik állami hivatal szamár-lajtorjáján ragadnál.

– Bíz az meglehet!

– A te szerencséd az volt, hogy lusta voltál és hogy szüleid nem törődtek sokat a jövőddel. Az én balsorsom oka pedig, hogy szigorúan neveltek és egész életemben szerettem a komoly munkát. Hát hol itt az igazság?

– Nem tudom. Kettőnk közül te vagy a bölcs, keresd meg.

Béla egy ideig még elgondolkozva ült, aztán egyszerre fölkelt.

– Megyek. Nekem nem szabad sokáig fennmaradnom, különben megfájdul holnap a fejem. Neked persze meg se kottyan egy kis korhelykedés?

– Meg se kottyan!

– Hallatlan!

Hidegen kezet fogott a barátjával és elment.

Sándor úr még vagy tíz percig nézegette az esti lapokat, aztán fizetett és magára vette a felöltőjét. A pénztár mellett megállott és megszólította a kellemes formájú leányt:

– Kisasszony, van magának gyereke?

A hölgy egy megsemmisítő pillantással mérte végig. Sándor úr azonban nyugodtan beszélt tovább:

– Ha fiú volna, akkor megmondom magának, hogyan kell nevelni. Mindenekelőtt kényeztesse, amennyire csak lehet; minél jobban rontja, annál jobb. Ha kényezteti, akkor a gyerek mint optimista fog az életbe lépni, az optimisták pedig szeretetreméltó emberek, akikkel mindenki szívesen barátkozik és akiken mindenki szívesen segít. Ha szigorúan neveli, akkor epés pesszimista lesz belőle, az ilyeneket pedig utálni szokták… És ügyeljen, kérem, hogy a fia rossz tanuló legyen. Mert a rossz tanuló tudja, hogy ő szamár, és ha kilép az életbe, mindenkitől szívesen tanul. Az emberek pedig szeretik azokat, akik tanulni akarnak tőlük. Az első eminens azonban azt hiszi, ő mindenkinél okosabb; az emberek pedig tudvalevően utálják azokat, akik okosabbak akarnak lenni náluk. És ha egyetemre kerül majd a kedves fia, akkor kösse lelkére, hogy többet forgolódjék női társaságban, mint a tantermekben. Mert ha nem ismeri meg idejekorán a nőket, akkor az első kis haszontalant, aki kiveti utána a hálóját, feleségül fogja venni. Ez pedig magának is kellemetlen lesz… Jóéjszakát, kedves kisasszony!

(1905.)

Forrás: Herczeg Ferenc – Emberek, urak és nagyurak – Elbeszélések (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s