Faludy György – Jegyzetek az esőerdőből (2.)

Előszó a magyar kiadáshoz

1987 nyarán két hónapot töltöttem el egy kunyhóban Vancouver Island erdejében. Ez a sziget Kanada nyugati partja előtt nyújtózkodik a Csendes-óceánban. Észak–déli irányban 420 kilométer kiterjedésű, ami valamivel több mint Magyarország Kőszegtől Berettyóújfaluig. Délutánonként verset írtam, este olvastam és jegyzeteket készítettem ehhez a könyvhöz.

Június 4

Költők általában szegények; én is az vagyok. Egyes országokban viszont még szeretik a költészetet, mint a XIX. század Angliájában. Ilyenkor az olvasók érdeklődése és lelkesedése bőségesen kárpótolja a költőt az elmaradt anyagiakért.

1955-ben nagyon ritka volt a taxi Budapest utcáin. Feleségemmel a Városliget mögött laktunk, és egy alkalommal a Pasaréti úton vendégeskedtünk. Jóval éjfél után vágtunk neki a hetvenöt perces útnak. Mindketten gyengék voltunk még: Zsuzska pesti, én a recski éhezéstől, és az utána következő hónapok sovány kosztjától és fáradalmaitól. Néhány hónappal korábban, közvetlenül Andris születése előtt Zsuzskával, aki már érezte a szülési fájdalmakat, gyalog mentünk be a kórházba két kilométerre, mert nem volt pénzünk villamosra. Ekkor azonban pénzünk már volt, mert a Szépirodalmi Kiadónál börtönből szabadult barátom, Szász Béla került vezető pozícióba és adott mindkettőnknek fordítanivalót; de erőt még mindig nem sikerült gyűjtenünk.

A fogaskerekű állomásánál, legnagyobb csodálkozásunkra, üres taxi várakozott. Mégsem csodálkoztam, mikor a nyitott ablakhoz mentem és a vezető fejét rázta: „Nem látja, hogy el vagyok foglalva?” Könyvet olvasott. A könyv alakjáról rögtön láttam, mit olvas. „És legalább érdekes a könyv?” – tudakoltam. – „Elsőrangú” – felelte. – „Örömmel hallom”, – állapítottam meg. – „Minek örül?” – kérdezte kellemetlenkedő hangon. – „Mert ezt a könyvet én írtam” – feleltem szórakozottan. Nem akarta elhinni, úgyhogy elő kellett vennem a személyi igazolványomat. Erre hátranyúlt és kinyitotta a taxi ajtaját. Mikor kiszálltunk és fizetni akartam, nemet intett és gázt adott kocsijának.

Kilenc évvel korábban, 1946 őszén valahol a Dunántúlon – nem emlékszem, hol, mondjuk Bátaszéken – előadást kellett tartanom. Tévedésből tíz kilométerrel elébb szálltam le a vonatról. Az előadás három órával később kezdődött; közlekedési eszközt nem találtam. Némi informálódás után nekivágtam a tarlónak toronyiránt, anélkül, hogy a tornyot láttam volna. Másfél órán át senkivel nem találkoztam és azt gondoltam, hogy eltévedtem. Végül dűlőúton ácsorgó lovas szekeret pillantottam meg és két, vagy negyvenéves parasztembert, akik kukoricaszárakat rakodtak a járműre.

Abban az időben jelent meg hétről hétre a Dolgozók Világlapjában Én, ki megjártam mind a hat világot című folytatásos beszámolóm bolyongásaimról a második világháború esztendeiben. Az előző heti folytatásban roppant viharba kerültem a Csendes-óceánon. Megkérdeztem a parasztoktól az útirányt és bemutatkoztam nékik. „Hála Istennek, hát megmenekült!” – kiáltott fel az egyik. – „Honnan?” – csodálkoztam. – „A tengeri viharból” – válaszolta a másik. – „Már azt hittük, odaveszett.” Elnevettem magam, mire ők is nevetni kezdtek. Megmenekülésem örömére bevittek szekerükön Bátaszékre. Útközben bőven fogyasztottam a vörösboros demizsonukból, pedig előadás előtt nem szoktam enni-inni.

1947-ben a Százéves vendéglőben ültem egy délután és félliter vörösbor mellett verset írtam. Szemközt, a másik fal menti páholyban szerelmespár ült. A két páholy együtt Dionüszosz-fület alkotott: ha fejemet egyenesen tartottam, minden szót hallottam, pedig nem beszéltek hangosan. A fiatalember az akkoriban szokásos, viktoriánus pátosszal udvarolt a lánynak. Olykor felpillantottam kéziratomból, hogy megnézzem a rendkívülien szép leányt. Pillantásaimat rövid, elégedett mosollyal nyugtázta. Végül a fiatalember aktatáskájából könyvet húzott elő és bejelentette a lánynak, hogy most szerelmes verset olvas fel néki. Ismét felnéztem és még egy mosolyt váltottam a leánnyal. „Ne azt a randát nézd” – súgta a fiatalember mérgesen –, „inkább ezt a gyönyörű verset hallgasd!” Ezzel fellapozott egy szerelmes verset néhány hónappal azelőtt megjelent kötetem, az Őszi harmat utánból, és nagyon szépen elmondta.

Nem vettem észre, hogy a szomszédos páholyban jó barát ült, Fedor Ágnes újságíró, Wesselényi Miklós felesége, aki másnapra megjelentette ezt az epizódot a Kis Újságban.

Ahányszor kanadai barátaim előtt megemlítem a magyarok érdeklődését és szeretetét a költészet iránt, kétkedést látok arcukon. Ma délelőtt, sétám alatt eszembe jutott egy kis párbeszéd, melyet alkalomadtán nekiszegezhetek az angolszász kétségeknek. Meggyőző és ráadásul itt játszódik Kanadában.

E. Gy. barátom néhány évvel ezelőtt levitt megint a Niagarához. Útközben betértünk egyik magyar farmer ismerőséhez St. Cathrines mellett. Az illető nem bírta ki Kádár Magyarországát és mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt elmenekült onnét. Nem a drótsövényes, aknás határon át; ennél okosabb volt. Lement Isztriába és, anélkül, hogy úszni tudott volna és úgy, hogy aznap látta meg életében először a tengert, Kopernél beszállt a vízbe. Üres útibőröndjébe kapaszkodott és lökte át magát Triesztig. Egy ideig olasz tyúkfarmon dolgozott, majd kivándorolt Kanadába. Itt, mint mondta, tojásgyárat alapított.

Először jószágait mutatta meg. A hosszú barakkban 1200 tyúk állt folytatólagos, alumíniumrácsú ketrecekben. Csupa hófehér tyúk. A tojások a ketrecek alján estek ki és az alattuk elhelyezett húsz méteres vályú végén gyűltek össze. A barakkot neoncsövek világították. Ezek a tyúkok sohasem láttak eget, napfényt, nem kapirgáltak földet, nem ugrottak föl a bokrokra. Végigállták életüket, tojtak a tojást, míg össze nem estek. A sarokban vagy fél tucat hevert halomban, egy sereg törött tojással. Rágyújtottam, hogy el ne hányjam magam; azután hetekig nem tudtam tyúkhúst enni, tojáshoz nyúlni.

A farmer tornácos háza barátságos volt. Festett tányérok a konyhafalon körbe, kemence, a szép szobában világos asztal terpeszállású lábakkal és a vászonra nyomtatott faliszőnyeg az ismert festménnyel: a Lungarnon a fiatal Dante áll és először pillantja meg Beatricét, aki a Ponte Vecchión közeledik feléje. Leültünk, házigazdánk saját termésű, karcos fehérbort töltött. Nem volt jobb, sem rosszabb a nyírségi lőrénél. A társalgás akadozott, amiért közbevetettem magam és a faliszőnyeg ürügyén néhány szót szóltam Dantéról és szerelméről, Beatrice Portariniről. Vendéglátónk zavarba jött. „Portinari” – javított ki, miközben szégyenkezve zöld üvegpoharába nézett, „Beatrice Portinari volt a neve, Faludy úr.” Aztán néhány sort idézett Arany János verséből Dantéról.

Forrás: Faludy György – Jegyzetek az esőerdőből (PIM-DIA)