Juhász Gyula – A kávéház halála

Mostanában nemcsak az emberek halnak meg, hanem a kávéházak is. Ki hitte volna például a régi jó világban, hogy az öreg Európa egy napon örökre lehunyja ablakszemeit, amelyek a késő szegedi éjszakában világítottak és hosszú, boldog évtizedeken keresztül, egészen a záróra nevezetű, háborús jellegű tilalomfa fölállításáig az örök életet jelentették, mert hiszen az Európában állandóan élet volt, a nap bármelyik szakában, szünet nélkül, egy pillanatnyi kihagyás nélkül, és az éjszakát átvirrasztó lumpok, akik szerényen és komolyan bohémeknek nevezték magukat, még találkoztak azokkal a frissen borotvált urakkal, akik kialudt ábrázattal jöttek a reggeli kávéjukat és újságjaikat elfogyasztani.

A kaszírnő örökké ott ült piros trónusán, a színes üvegek társaságában, csak éppen hogy nappal barna volt, éjjel szőke, vagy megfordítva, és volt olyan törzsvendég, amelyik már a harmadik generáció pincért látta felnövekedni, és volt olyan pincér, aki az unokát szolgálta ki, miután az apát és nagyapát elparentálta.

Nagyon demokratikus intézmény volt az öreg Európa, a szegedi társadalom minden rendű és rangú rétege megfordult itt, ha nem is a napnak és éjnek egyazon órájában. Ez volt az a kávéház, ahová még Tömörkény Pista bátyánk is be mert óvakodni, holott ő nem volt barátja soha a kerek márványasztaloknak, de azért hébe-hóba mégiscsak elnézett az Európába, igaz, hogy egy vadregényes öreg sarokba vonult ilyenkor is, és jóféle homokival feledtette a fekete levest.

Olyan pontosan, mintha ez is a reglamában volna, csörtetett be egy bizonyos időpontban Palotás Fuszti, és a törzsek úgy érezték, hogy a világhistória tragikus új korszakhoz érkezett, amikor Szarka István úr először adta ki a szállóigévé lett jelszót, amellyel a zárórát óhajtotta kíméletesen tudtukra adni az éjfélutáni magyaroknak. Az Európa nem egyedül múlt ki, immár egyre több néhai kávéház előtt ballag el a régi Szeged mohikánja, csöndes szomorúsággal és kegyeletes emlékezéssel áldozván egykori biliárdpartik és vesézések, kapucinerek és folyóiratok, korsó sörök és parázs vitatkozások emlékeinek. Mert a régi kávéházban az égvilágon minden megvolt, a Pallas Nagy Lexikona és az Illustrated London News, a MÁV-menetrend és a Gyógyászat, sőt én láttam olyan kávéházat, amely az Egyetemes Philológiai Közlönyt is járatta a Borászati Lapok mellett.

Én megfigyeltem, hosszú éveken keresztül, hogy haldoklottak a kávéházak, és megfigyeltem legutóbb, hogyan haltak meg. A tragédia utolsó jeleneteit akarom itt most megörökíteni az utókor számára, és a halottaktól azzal az érzéssel búcsúzkodva, hogy még feltámadnak egyszer.

A vég kezdete az volt, hogy minden nap kevesebb újság hevert az asztalokon, de a vendégek is hasonló arányban gyérültek. A kassza tündére úgy virrasztott a velencei tükör alatt, mint nagybeteg mellett szokás és regényeket olvasott, kockacukrok helyett. A meggyérült törzsvendégek aggodalmas tekintettel bújtak össze, mint az orvosok, ha konzíliumot tartanak, és valami bankról beszéltek, amely nyílni fog. A pincérek fásult közönnyel lapozgatták a telefonkönyvet, a tulajdonos, aranyláncát csörgetve, kiállott az ajtóba, és szemrehányó arccal fogadta az elpártolt vendégek kondoleáló üdvözletét.

Egy bánatos, őszi este azután beállott a teljes agónia. Ezen az estén már csak egy lámpa világított a nagy, üres és homályos hodályban, azon is mintha gyászflór lengett volna. A kasszában a tulajdonos személyesen foglalt helyet, és számolt, számolt rendületlenül. Az asszíriai stílusú bálványtemplom belseje majdnem egészen üres volt, zene nem zavarta a halotti csöndességet. Néhány javíthatatlan barlanglakó jött el a végső tisztességre, és szótlan üldögéltek a kihűlt fekete mellett, amelybe elfelejtették beletenni a cukrot. Egy szenvedélyes játékos egymagában biliárdozott, mint Marius Karthagó romjain, és a legutolsó sarok zugában, a félhomályban, egy másnapos lump szunyókált sötét sörös üvegek sűrű ütegeitől körülvéve. Ez volt a zomotor, ősi kávéházi szokás szerint. Éjfél tájban az utolsó szál látogató is fölcihelődött, miután a Pesti Hírlapot gondosan és pontosan kiemelte rámájából, és zsebébe csúsztatta, a szíve fölé. A tulajdonos kiadta a jelszót, az utolsót, a tűzilegény és a konyhalány szedelőzködtek, a főúr odalépett az alvó sörözőhöz és azzal a kiáltással, hogy ez nem kávéház, az utcára tette. Másnap a gyászjelentés már ott lógott az ajtón, és este rejtelmes vörös tüzek gyulladtak ki, mint valami új pokol lángjai: Mammon istennek szentelték föl a halott helyiséget.

A kávéház meghalt, éljen a bankház!

Szeged, 1924. február 17.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (mek.oszk.hu)