Közzétette:
Előszó a magyar kiadáshoz
1987 nyarán két hónapot töltöttem el egy kunyhóban Vancouver Island erdejében. Ez a sziget Kanada nyugati partja előtt nyújtózkodik a Csendes-óceánban. Észak–déli irányban 420 kilométer kiterjedésű, ami valamivel több mint Magyarország Kőszegtől Berettyóújfaluig. Délutánonként verset írtam, este olvastam és jegyzeteket készítettem ehhez a könyvhöz.
(részlet)
Május 31
O solitudo, sola beatitudo! Kora reggeli köd, dudáló hajók, sirályok, sziget-tenger körös-körül. A parton barátok várnak kocsival és többórás utazás után letesznek ebbe a két szobás kunyhóba villannyal, folyó meleg vízzel, telefonnal, központi fűtéssel és kandallóval. A ház mögött aprófa gyönyörű rendben, és a két szobában meg a konyhán fel a mennyezetig hasonló rendben a könyvtár. Ízléses és mégsem hivalgó berendezésével ez a kunyhó csak úgy árasztja gazdája boldogságát. (Nem ismerem az illetőt; egyik barátom 
barátja, aki az előbbi kérésére adta át nékem nagylelkűen nyaralóját a nyári hónapokra.)
Ha ötven évvel fiatalabb vagyok, ugrálni kezdek a boldogságtól, amikor először szemügyre vettem a könyvtárat. Kétszer vagy háromszor akkora, mint az enyém Torontóban és egyetlen értéktelen vackot nem láttam még benne. Talán, ha Budapesten kétszer, 1938-ban és 1956-ban odaveszett könyvtáram meglenne és a kettőt hozzáadnám a torontóihoz, érném el ezt itt előttem, bár több a modern mű, míg nékem több ógörög és latin klasszikusom van. Kicsomagoltam borotvát, fogkefét, szappant, ruhát, jegyzetfüzeteket és nagylelkűen töltöttem magamnak a konyakból.
Aztán sétára indultam a környező erdőben. Óriási fáival, hűvös zöldjével, a mögötte bujkáló, mindig színezüst napfénnyel és tarka lombszőnyegével, úgy éreztem, hogy a természet egyik ájtatosságra intő csodája nyílik meg előttem. Innét a sarkkörig húzódik, néhány csík világoskék, jéghideg tengerrel közben. Sűrű, sötét erdő; nevetségesnek tartom, hogy az itteniek „bush”-nak, azaz bozótnak hívják. Útnak indultam tehát, de elmulasztottam autós kísérőim tanácsát megfogadni, akik azt ajánlották: illesszem derékszíjamra a konyhaasztalon hagyott ezerméteres spulnit, a szalag végét pedig kössem az ajtókilincsre, ha sétálni megyek.
Ez nem magyar erdő, ritka fákkal, ahol felfelé minden irányban látni az eget és oldalvást is. Ez nem amerikai erdő, ahol az alj-bozóttól és a mérges növényektől nem lehet járni. Vendéglátó és megzavaró erdő. A talaj ferde síkokkal hol erre, hol arra lejt, a nagy gyökerek és roppant fák eltérítik az embert eredeti irányától, az eléje álló sziklatömbök megbolondítják. Tíz perc séta után eltévedtem. Kidőlt fán foglaltam helyet, jó kényelmesen, miközben a pánik meglegyintett. Az újságokban minden héten olvashattam az erdőségekben elveszett emberekről. Olyikat a medvék karmolták agyon, mert nem kaptak tőle mézet. Kedvező újságcímekre gondoltam: „Jeles költő elveszett Vancouver Island lakatlan erdejében, helikopterek hasztalanul keresik.” Még egyre újságcímeket fabrikáltam, mikor kis kutya tűnt fel és vele együtt plaid-inges fiatalember, aki kedvesen hazakísért. Kiderült, hogy alig háromszáz lépésre kerültem a kunyhómtól, mégpedig olyan irányban, melyre semmiképpen nem gondoltam volna, azaz szembe vele. Még egy konyakot töltöttem és a konyhaasztal mellől az alkonyatot figyeltem, mely úgy jött a házba, mint a besurranó tolvaj.
*
Fiatal koromban az ilyen kis ház – erdei lak, mint ahogy a múlt században hívták – nemcsak elragadtatással töltött volna el, mint most, a könyvekkel és a köztük terjengő fenyő- és gyantaillattal, de irigységemben különféle terveket koholtam volna, hogyan szerezhetnék magamnak hasonló házacskát. Tizenhat éves lehettem, mikor a Rózsadombon nagy, üres telek mellett mentem el. Megálltam és élősövény-kerítéséhez támaszkodtam, ahonnan gyönyörű csókák repültek fel. Elhatároztam: irodalmi jövedelmemből a közeljövőben megveszem ezt a telket, kis házat építtetek rajta, megtöltöm könyvekkel. Kétszer hetenként lesétálok az egyetemre tanítani, kétszer fogadónapot tartok a fiatalság számára. Mindebből semmi sem lett; soha Magyarországon nem kerestem annyit, hogy akár Szatymazon fél holdat vásárolhassak magamnak. Végigtanítottam az egyetemeket Reykjaviktól Los Angelesig és Torontótól Vancouverig, de a pesti egyetemre nem engedtek be.
Sebaj – ha az embernek költészet a hivatása és hű akar maradni hozzá, akkor rendszerint le kell mondania az ilyen luxusról, vagy csak mint vendég élvezheti ideiglenesen. A dácsákért most is úgy lelkesedem, mint régen, de irigységet már nem érzek. Ha az ember megöregszik, vagy akár: ha felnő, úgy kísérőjelenségnek megtanulja lassanként: a dolgokat kontemplálni kell, anélkül, hogy megkívánná őket. „Használjuk az életet a kontempláció eszközéül, és a kontemplációt az öröm eszközéül” – ahogy Santayana, a spanyol filozófus megfogalmazta.
Váratlan jelenség, hogy a kontempláció, igazi értelmében, egyúttal lemondást jelent. A férfi, aki nemi igézettel szemlél egy nőt, legfeljebb annyira kontemplálja, mint a tolvaj kontemplálja a múzeumi festményt, melyet le akar akasztani, hogy hazavigye. Szexualitás és ingatlan mulandó örömök; a kontempláció tovább tart.
*
„A szép után csak vágyakozunk, de nem akarjuk felfalni. Azt kívánjuk: bár örökké tartana.”
SIMONE WEIL
Forrás: (PIM-DIA)
Lighthouse 