Közzétette:
Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei úton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.
Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos;
ballagtam, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?
Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyőt tárt a sarju-ág;
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.
Tizenhat voltam és mogorva,
ő húsz, a szeme csillogó;
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.
Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar;
s én nem láttam, hogy hófehér.
Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy;
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.
Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta;
s én nem láttam, hogy meztelen.
Nem is tudtam, mit mondjak aztán;
mentem vele a sűrűn át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.
Nem láttam, mily gyönyörű Rózsa,
csak kijövet. – Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta
örökké erre gondolok.
(Nemes Nagy Ágnes)
Forrás: Énekek éneke – A világirodalom szerelmes verseiből (312-313. oldal) Európa Könyvkiadó, 1974 ISBN 963 07 0355 6
Lighthouse 