Közzétette:
– Olyan szép feleségem van – mondta.
A sörből egy gyufaszállal próbálta kihalászni a cigarettapernyét.
– Adja csak ide. – A másik segített.
Bevásárolni indult: ilyenkor betér egy-két üveg sörre. Ilyenkor otthon azt mondja: három üzletben is járt szalámiért meg sorba állt. Előbb mindig bevásárol, aztán tér be. Sör mellett van ideje kigondolni: mit mond. Ha épp nem kellett sorba állnia – a sorra hivatkozik. Ha sorba kell állnia, akkor arra, hogy bejárta a fél várost. Mindezt az első üveg sörnél szokta végiggondolni, amíg még józan: így nem felejti el. Közben mindig leül valaki az asztalához. Szóba elegyednek.
Később:
– Olyan szép feleségem van – mondja.
A másik bólogat.
Egyebet nem is mondhat. Azt, hogy milyen ember ő: a másik láthatja. Láthatja a ruháján. A cigarettából, amit szív – következtethet. A sörről, amit iszik – kitalálhatja. Leleplezi a keze is, ami az asztalon nyugszik: nem mondhatja, hogy manikűrös. Meg aztán: embert kocsmájáról. A szatyra ott az asztal lába mellett. Az is árulkodik. Tehát:
– Olyan szép feleségem van – mondja. – Ha látná… olyan, mint egy virágszál, pedig már nem fiatal. De szép. Harmincnak nézi mindenki. Az ilyen asszonynak nincs ideje. Kérte annak idején doktor is. De engem szeretett. Pedig hát…
A másik bólogat. Ő pedig most élvezi, hogy az, aki bólogat, próbálja elképzelni az ő feleségét. A másik arca békés arc, kicsit talán bamba is, nem is bamba: jámbor. Az ilyen szeret bámulni, csodálkozni. Azért is ült le az asztalához: most ő ült le, mert nem volt másutt hely.
– Egyszer azt mondták, amikor a moziban voltunk: „Uram, a lánya elejtette a kesztyűjét…” – Elégedetten nevet. – Pedig csak hét és fél év van köztünk. Még ha húsz év lenne, megérteném. De ez ilyen. Nem látszik rajta semmi. Olyan, mintha huszonöt lenne.
Élvezi nagyon, hogy a másik olyan figyelmes. Együgyű kék szeme van. Ez a kék szempár most próbálja elképzelni az ő feleségét: szinte erőlködik, úgy próbálja. Szinte könnyes bele, úgy próbálja. Ő pedig csak fújja a füstöt.
A másik is fújja. S most először szólal meg:
– Így van az ember. Nem hiszik el neki. A múltkor voltam vele a poliklinikán, mert terhes volt. Azt mondta neki az orvos: „No, asszonyka, majd a másodiknál nem lesz ilyen rosszul.” – Nevet, mintha becsapta volna az orvost. – Oszt már a negyediknél tart. – A másik most őt nézi azzal az együgyű kék szemével. Az együgyű kék szem félig lehunyva, gazdája tovább beszél:
– Harminchat éves, oszt húszat se adnak neki. A legnagyobbat, a fiút az öccsének nézik, pedig kész ember: tizenhatot tölt a nyáron.
S az együgyű kék szem megint őt figyeli. De figyelheti! Ismeri ő az ilyet: négy gyerek és húsznak se néz ki. Mit gondol ez? Hülyének nézi? Iszik. Letörli a habot a bajuszáról, aztán krákogva szól:
– Hát bizony. Egyszer meg jövünk ki a színházból, s valami pionírok hozzánk jönnek irkával meg ceruzával: „Művésznő, egy autogramot!” – Mosolyog. – Színésznőnek hitték.
Az együgyű kék szem még mindig félig lehunyva. Biztos, most képzeli el: milyen az én művésznőnek hitt asszonyom.
A kék szem tágra nyílik, gazdája ismét beszél:
– Az enyémet egyszer a tanárnő az utcán összetévesztette a kislányommal. Tizenöt éves a Zsuzsi. „Hol a karszámod?!” Csak amikor az asszony megfordult, s jobban megnézte, látta, mi a helyzet. Nem győzte eszkuzálni magát. – Szeme csillog: nagyot hörpint a sörből. – Ki hitte volna, hogy nekünk… magának… nekem… ilyen feleségünk van!
Mit képzel ez? Az a csámpás négygyerekes meg az övé…
Feláll. Lenyúl a szatyorért. Látja a másik otromba bakancsát. A bakancs mellett egy szatyor: pont olyan, mint az övé. Szédelegve megy ki. A másik csak nézi: ezzel meg mi történt? Nem is köszön?
Valami sötét, dühös köd a szemén. Fojtogatja, hogy elvették tőle!… A tolvaj! Már a saját feleségét sem dicsérheti az ember. Utánozzák… Most mi lesz?
Kint áll a nyüzsgő esti utcán. Megtorpan egy fényes kirakat előtt. Elegáns, platinaszőke próbababa nyújtja feléje karjait.
1972
Digitális Irodalmi Akadémia
Lighthouse 