Bertha Bulcsu )1982)

Bertha Bulcsu – Miből élnek az emberek

Közzétette:

 

 

(részlet)

Tennivalók februárban: …A szőlőben a trágyázást és a sima vesszők szedését be kell végezni. Enyhe időjárásnál a hó végén már a vesszők ültetése és a döntés is megkezdhető. Szárazabb és kedvező fekvésű helyen a nyitáshoz is hozzá lehet fogni. Új ültetésű szőlőkben a karókat beállítjuk. Az oltáshoz szükséges vesszőket most kell megválogatni és megszedni. Az eladásra szánt sima és gyökeres vesszőket a pincéből vagy veremből ki lehet szedni, és a csomagolást meg lehet kezdeni… A baromfiudvarban ebben a hónapban kezdetüket veszik a keltetési munkálatok. A tenyésztörzsre nagy gondot kell fordítani, hogy ebben az időben idegen kakasok ne kerüljenek a tyúkokhoz, különben a tenyészet tisztavérűsége csorbát szenved. Ebben a hónapban a ludakra is figyelmet kell fordítani. Ha észrevesszük, hogy a lúd nyugtalan, és szalmaszállal a csőrében ide-oda szalad, ez annak a jele, hogy fészket akar építeni, ezért előkészítjük a ludak tojófészkeit is, amelyek akkorák legyenek, hogy a lúd ott kotolhasson is…” – Ezt a szövegrészt a Kincses Kalendárium 1934-es kötetéből idézem. Hat évvel Bertha Bulcsu )1982)ezelőtt egy vidéki város szállodájában ébredtem. Február vége volt. Az ablakon nyers földszagot libbentett be a szél, s a szívem összeszorult. Felöltöztem, és kimentem az utcára. Lovas kocsik nyargaltak valahová, a kasban malacok visítoztak. A nyomukba szegődtem. Kijutottam a vásártérre. Éppen állat- és kirakodóvásár volt a helységben. Beálltam az egyik lacikonyha ponyvája alá, ettem, ittam, aztán végigjártam a vásárt. Bognárokkal, késesekkel, fazekasokkal alkudoztam, s végül a vásár szélére érkeztem, ahol a környék szegényei, ócskásai kopott és mocskos ponyváról kínálgatták a portékáikat. Volt ott minden. Rozsdás kulcs, csavarok, törött vaskerekek, kötözött famozsár, s mellettük könyvek is. Tankönyvek, kalendáriumok, regények. Megvettem négy könyvet. A Kincses Kalendárium 1931-es, 1933-as és 1934-es kiadását, továbbá egy érdekes művet, melynek a címe, azt hiszem, így hangzott: „A magyar írók Rákosi Mátyásnak”. Visszamentem a szállodába, és egész nap olvastam. A Kincses Kalendárium-ból megtudtam, hogy egy Merkur-év nyolcvannyolc, a Vénusz-év kettőszázhuszonöt, a Mars-év pedig hatszáznyolcvanhét napból áll. Megtudtam, hogy Argentínában és Ausztráliában januárban aratnak, Dél-Afrikában viszont novemberben. S megtudtam, hogy a mezei gazdának melyik hónapban mit kell cselekedni, hogy a családjával együtt boldoguljon. Irigykedve gondoltam a mezei gazdákra. Ez az irigység bizony nagyon korszerűtlen érzület volt, mert éppen a termelőszövetkezeti egyesítések időszakát éltük, s a régi típusú mezei gazdáknak már se hírük, se poruk nem volt. Mégis eszembe jutott nagyapám portája, faluja. Képzeletemben megjelent Szabó keresztpapa háza, kertje. A kútgém, a pajta, az istálló. A kert lenyúlott a patakig. A kertben gondozatlan körtefák, szilvafák, barackfák ácsorogtak szerteszét, és valamilyen csodára vártak. A fák alatt fű nőtt és csalán, amit a libák, kacsák eléggé kedveltek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a gyümölcsét eladja, vagy kifőzze pálinkának… Elvadult kert volt, de tágas, árnyékos, nyugalmat adó. A kert végében csörgedező patak bőséges vizet adott a zöldségeskert locsolásához. A konyhakertet harminc éve is, minden falusi háznál komolyan vették. A patak vize Pali bácsiék kertje alatt derékig ért. Zöldes tükrén molnárkák siklottak kákatőtől kákatőig, s többnyire egy béka torkában fejezték be a mutatványukat. Szabó Pali bácsiék magtalanok voltak. Öregségükben bizonyos Böske nevű helyi lány volt a segítségükre. Ez a lány örökölte aztán a házat, kertet és a földeket. Végül csak a ház és a kert maradt az övé, mivel a földek a falu közös birtokába, gondozásába kerültek. Szabó keresztpapáék kertje ma is úgy él az emlékezetemben, mint egy zöld oázis, pedig kusza, gondozatlan kert volt. Álmomban néha izgatottan lépkedek az elhanyagolt fák alatt, s a patakot keresem, de a patakot nem találom. A csalán vörösre marja a lábam szárát, s a pókhálók kifeszülnek az arcomon. Hasonlóan vágyódom Bertha Pali bácsiék házába, kertjébe is. A ház fehér volt kívül-belül. A konyha keskeny ablakából ki lehetett látni a mezőre. A kékeszöld messzeségben a Marcal sejlett, s a folyón túl Szegvár. Sok furcsa alkonyatot néztem végig ebből a keskeny falusi ablakból. Az udvar… Kopár volt… Vagy mégsem? Kút, egy nagy körtefa, aprójószág, ház, kocsiszín, istálló… Egyszer unokatestvéremmel a szénapadláson akartunk aludni… Holdvilág volt… Mocorgott alattunk a széna. Kinéztünk a padláslikon, s láttuk, hogy a vályogfalon két fehér állat mászik felfelé… Két menyét… Ott volt a tanyájuk a szénában… Az udvar végében pajta állt, s a pajtán túl kezdődött a gyümölcsös. Körtefák, almafák, ringlófák… A kert végében egy tó volt, valójában verem. A neve is verem volt: Földverem. A tóban kendert áztattak a parasztok, s a nádasban boszorkányok laktak. Ez a kert s ez a ház is vonz, mint a mágnes. Miért? Ki tudja… S a földek… Nagyapám szép búzaföldjei a Szállas alatt s a rétjei Csényében… A föld fogja az embert. Vajon meddig fogja, hány nemzedéken át? […]

Digitális Akadémia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s