Bálint Bakfark

Kora újkori magyar társadalom – Zene, ének, ivászat

Közzétette:

 

 

A második vagy harmadik fogás után megszólalt a zene és az ének, amelynek különböző változatait ismerjük. A brassói születésű Bakfark Bálint BakfarkBálint, aki János király és János Zsigmond udvara mellett a lengyel és a francia uralkodók környezetében is megfordult, lantra alapozott itáliai stílusú hangszeres zenével szórakoztatta hallgatóit. Tinódi Lantos Sebestyén és több tucat társa, akik a históriás ének műfaját megteremtették, viszont csak aláfestésként pengették hangszerüket, ők valójában koruk fontosnak tartott eseményeiről mondták el rímekbe szedett, patrióta érzelmektől fűtött nézeteiket. A törökkel együtt jelentek meg a cigány hegedűsök és cimbalmosok, akik Izabella királyné udvarában tűntek fel először. A királyi Magyarországon és Erdélyben egyaránt közkedvelt hangszernek számított a trombita, amely dominálta a fejedelmi és nagyúri zenekarokat. Thököly Imre 29 udvari zenészéből 1683-ban például 15-en trombitáltak, hatan sípon játszottak, négyen hegedültek, s egy-egy fő dudált, dobolt, csembalózott és orgonált, továbbá kettő énekelt. Hangszeren a főurak közül többen is játszottak, ez ugyanis hozzátartozott az elit műveltségéhez. A korszak zenetörténetének értékes emlékei Esterházy Pál katolikus szellemű barokk kantátái, amelyek gyűjteménye 1711-ben jelent meg Harmonia caelestis címen.

A vendégeskedések és az étkezések általában a férfiak mértéktelen ivászatával párosultak. Bethlen Miklós, aki fiatalkorában maga is többször „kettősnek” látta a kristálypohár fenekét, felnőtt korában viszont 0,7—1,2 liter bornál többet nem fogyasztott, elszörnyülködve emlékezett meg róla, hogy amikor 1666-ban Teleki Mihály barátjával látogatást tett báró Thököly István késmárki udvarában, egy héten át tartott a „részegség, muzsika, tánc, vadászat, mulatság”. „Józanok is voltunk néha, én és Teleki Mihály, de a gazda és több vendége körülöttünk minden istenadta nap részeg volt. És gyakrabban kétszer is napjában.” Apor Péter szintén több olyan esetről számol be, amikor egy-egy vendégeskedés után senki lábán haza nem mehetett, hanem hintóban vitték el az vendégeket.” Apafi Mihály fejedelem, aki étkezésenként akár „egy veder bort” is képes volt elfogyasztani, ugyancsak „gyakran ivott”. S ha ő ivott, akkor „ott senkinek nem lehetett magát menteni, addig kellett innya, míg kidőlt asztalából”. Persze kivételek is akadtak. Esterházy Miklós, aki 6 körül kelt, 8-kor egész udvartartásával együtt misén vett részt, majd a reggeli elfogyasztása után azonnal dolgozni kezdett, s ezt ebéd után is folytatta, s aki napjában több órát olvasott vagy olvastatott magának, bizonyára intellektuálisabb vendégeskedésekhez szokott. Erre utal, hogy az ő udvarában még az inasok is kötelesek voltak egy-egy órában valamely históriás könyvből felolvasni egymásnak. Valószínű azonban, hogy nem az ő életmódja volt tipikus.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (222—223. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s