Tinódi Sebestyén

Tinódi Sebestyén

Közzétette:

 

 

A tűzzel-vassal teljes évszázadokon át véletlenül megmaradt egy réges-régen írt levél, amelyben egy Perneszich György nevű uradalmi tiszttartó megírja urának, a nagy hatalmú és nagy műveltségű, tudományt és költészetet pártoló Nádasdy Tamásnak, hogy “Tinódi Sebestyén megvetvén már ezt a halandó muzsikát, elment a mennybéliekhez, hogy ott az angyalok között sokkal jobbat tanuljon”.

Tinódi országos hírű deák volt már attól kezdve, hogy krónikás énekeiben közölte mind szélesebb körű hallgatóival, majd később kinyomtatott krónikáskönyvének olvasóival a törökök elleni háborúzások eseményeit. Otthon volt a műveltséget pártoló reneszánsz nagyurak kastélyaiban, az ország és a maguk sorsáért aggódó nemesek udvarházaiban, a végvári vitézek szállásain s bármelyik falu jobbágyotthonában, ha ide-oda vándorlásában egy út menti faluban érte az este… Mert volt ugyan saját háza Kassa városában, ahol feleségével és számos gyermekével élhetett volna nyugodtan, hiszen a pártfogó urak kezdettől fogva nagyra becsülték, és anyagi javakkal is biztosították gondtalan életét, Ferdinándus, a Bécsből országoló király nemességet is adott a muzsikus-poétának, akit ugyanolyan szeretettel tudott a magáénak paraszti rokonsága, mint az ország tanult elméinek különböző kisebb-nagyobb köre és mindenekelőtt a kardforgató vitézek nagy tömege. Az egész ország lantosa volt: Lantos Sebestyénnek nevezték, egy-kétszer ő is így ír magáról, úgyannyira, hogy később – tévesen – úgy is hitték, úgy is írtak róla, mintha ez lett volna a neve, amelyhez a Tinódi predikátum csak nemességével társult szülőfaluja után. Nem is olyan régen még a tankönyvekben is így írták a nevét: Tinódi Lantos Sebestyén, ami ugyanolyan elvétés, mintha azt írnók vagy mondanók, hogy Petőfi Költő Sándor vagy Jókai Regényíró Mór. Nem a neve, hanem irodalmi minősége volt: lantos. Ez pedig abban a XVI. században azt jelentette, hogy nem “hegedős”, tehát nem afféle írástudatlan, nótákat rögtönző vándor muzsikus, hanem “deák”, tehát tanult, a kor közműveltségének jó szintjét elsajátított, zenéhez, költészethez, iskolában tanulható tudományokhoz konyító, latin nyelvben, ókori és bibliai történetekben jártas férfiú. Az ilyenfajta tanult költőket abban a reneszánsz évszázadban Európa-szerte szívesen pártfogolták a műveltséget és gyönyörködtető énekeket kedvelő, fényűző otthont tartó nagyurak is, olykor a városok módos polgárai is. Tinódi tehát nyugton élhetett volna családja körében városi otthonában is, egy-egy fejedelmi hatalmú arisztokrata környezetében is. Hiszen jól tudjuk, ugyanolyan örömest látott vendég volt Nádasdy Tamásnál, mint az ecsedi Báthoriak nyírbátori kiskirályságában. Ő azonban alkotó korszakának java részében nyughatatlanul járta az országot, hogy minél többen hallják, amit minél több vidéken ő maga tudomásul vett. Mert nemcsak közönséget keresett, hanem az ország számára fontos közölnivalókat is. Költészetének java az aktualitás volt, a török veszedelem eseményei, a három részre szakadt haza közérdekű hírei. Különös módon vegyült benne egy jellegzetesen reneszánsz epikus költő, akit akár Zrínyi Miklós elődjének, a hazai reneszánsz nagyepika előhírnökének mondhatunk, és egy sokkal későbbi századokra jellemző nyughatatlan, tényekre kíváncsi és a tényekhez felettébb hű riporter.

Tinódi Sebestyén

Tinódi Sebestyén (Tinód, Sárbogárd, 1510 körül – Sárvár, 1556. január 30.) magyar énekszerző, lantos, a 16. századi magyar epikus költészet jelentős képviselője. Tinódi Sebestyén. 18. századi festmény

Valószínűleg polgárosodó módos parasztcsaládból származott, de lehetséges, hogy műveltebb nemesurak és korszerű műveltségű papok is korán felismerték tehetségét, és segítették, hogy iskolát végezzen. Lehetséges, hogy Pécsett volt iskolás diák, hogy deákká érhessen. Ez a „deák” szó a hűbéri évszázadok alatt olyasmit jelentett, mint manapság az „értelmiségi”, s aki magát „Sebestyén deák”-nak írhatta (mert olykor így írta), az nagyban-egészben afféle műveltségbeli rangot jelentett, mint ha mostanság valaki megszerzi az egyetemen a bölcsészdoktori címet. Ez még nem jelentett tudóst, de jelezte a művelt embert.

Iskolái elvégzése után a híres Török Bálint szolgálatába állt, fiatalon vitézkedett is a törökök ellen; egy csetepatéban azonban úgy megsérült, hogy bal keze (vagy egész bal karja) megbénult. Valószínűleg már ez időben is verselt, de amikor katonának alkalmatlanná vált, a költészet lett a kenyere. Kezdetben még nem is arról írt, amit maga tapasztalt, hanem divatos reneszánsz módon mitológiai és bibliai hőstörténeteket szerzett. Jaszón és Médea görög mondai történetéről is költött széphistóriát, versbe szedte a bibliai Judit hazát mentő hőstettét és Dávid győzelmét Góliát felett. Persze ebben a Juditról vagy Dávidról szóló történetben már jelképesen, áttételesen olyan aktualitás volt, amelyet hallgatói nyilván megértettek, hiszen ezekben arról van szó, hogy leleménnyel és bátorsággal győzni lehet a túlnyomó többségű ellenségen is.

A körülötte kavargó tragikus történelem azonban egyre inkább a napi eseményekre, az akkori „mai témákra” hívja fel a figyelmét. A török elleni honvédő harcok lesznek élete fő témái. A kortársi hőstettekkel akar lelkesíteni, és a kortársi kudarcokból tanulságot levonni. Tudja, hogy ez az igazi sorskérdés, amely mellett eltörpül még az is, hogy János vagy Ferdinánd oldalán áll az ember, csak módja legyen védeni a hazát. Pártfogó urai is – főleg a legfontosabb: Nádasdy Tamás – ide-oda állnak az egymással vetélkedő két király pártviszályában. De Tinódi, egész ritka kivételként a maga korában, közömbösen veszi tudomásul a hitvitákat is. Vallási véleményt sohasem hangoztat, s ugyanúgy dicsőít bátor katolikust, mint bátor protestánst. Lehet, hogy maga is aszerint változtatja vallását, ahogy pártfogó ura éppen elvárja tőle (hiszen még életében, 1555-ben mondották ki az Augsburgban összeült fejedelmek, hogy „cuius regio, eius religio”, vagyis hogy akié a hatalom, az határozza meg híveinek vallását). Ebben a pártviszályokkal és dühös vallási küzdelmekkel teljes században tiszteletre méltó szellemi emelkedettséget jelentett a honvédelem, a haza helyreállítandó egysége nevében felülemelkedni pártviszályokon és vallási villongáson. És magas fokú irodalmi erkölcsiséget jelentett a programszerű ragaszkodás a tapasztalt valósághoz. „Azmi keveset írtam, igazat írtam” – jelenti ki gyűjteményes kötetének, a Cronicának előszavában. Mintha ezt a művészi hitvallásnak is beillő kijelentést folytatná majd a következő században Zrínyi, hőskölteményének elején: „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt.” – De Tinódi nemcsak Zrínyi epikájának előfutára, hanem költészetének lírai betétjeivel, a természet és vitézi élet dicséretével mintha a nemsokára megszólaló lángelmét, Balassit is megelőzné. Az olvasó néha úgy érzi, egyes fordulataival csakugyan hatott is Balassira. És elbeszélő modorával hatott a közvetlen nyomában fellépő egész krónikásköltészetre, majd sokkal később témáival a romantikától Arany Jánosig a XIX. század epikájára is.

Tinódit ugyanis fellépésétől kezdve mindig ismerték és elismerték. Csak a későbbi századokban nem tartották igazi költőnek. Manapság is inkább az újságírás hazai klasszikusának tekintik, mint epikus költészetünkének. Pedig csak jó füllel kell olvasni verseit, amelyekhez maga komponálta a zenét, és lantkísérettel, éneklő recitálással adott elő, majd amikor műveit kinyomtatta, közölte hozzá a kottákat is. Ezeknél a költeményeknél minket, a későbbi korok olvasóit a fülünk számára túl kezdetleges rím zavarja, s ezért nem veszi észre, hogy Tinódi milyen jó verselő, és milyen szemléletes képalkotó. A rímekhez valóban nincs érzéke, de annál inkább a ritmushoz. Muzsikus, méghozzá jó muzsikus és láttató erejű poéta írta ezeket a sorokat. Dallamairól pedig a zenéhez értők azt mondják, hogy olyan a jelentőségük hazai zenetörténetünkben, mint Balassi verseinek költészetünkben.

S mindez egy történelmi pillanattal Balassi előtt hangzik fel. Itt volna hát az ideje, hogy ne csak riportereink tiszteletre méltó elődjét ismerjük fel benne, hanem a latin nyelvű hazai humanista költészet – Janus Pannoniusék – után végre magyarul megszólaló reneszánsz költészet első költői ihletettségű és tehetségű epikusát is.

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s