Közzétette:
A törvényben mágnásoknak vagy báróknak nevezett főrangúak, akiket az uralkodó hűségükért és különböző szolgálataikért öröklődő bárói, grófi és nagyon ritkán hercegi címmel is jutalmazott, mintegy félszáz családot jelentettek. A 16. század közepére több régi főúri klán kihalt vagy lesüllyedt, számos köznemesi, sőt ritkábban közrendű család viszont ezekben az évtizedekben tett szert vagyonra, valamint ehhez illő címre és rangra. Közéjük tartoztak a Thúrzók, akik 1606-ban, a Bánffyak, akik 1622-ben, a Batthyániak, akik 1630-ban, a Nyáryak, akik 1632-ben, a Rákócziak, akik 1633 körül, a Páffyak, akik 1634-ben és a Wesselényiek, akik 1646-ban kaptak grófi címet.
A felemelkedés alapulhatott katonai érdemeken, üzleti sikereken és házasságokon. Az utóbbira legjobb példa Esterházy Miklósé (1583—1645), akinek az apja, Esterházy Ferenc még egy közepes méretű galántai birtokon gazdálkodott, s ez a szerény ősi juss is hét fiú és három leány között osztódott. Miklós fia, aki fiatalon katolizált, azzal alapozta meg magasra ívelő karrierjét, hogy 1612-ben feleségül vette Magócsy Ferenc dúsgazdag özvegyét, Dersffy Orolyát, akinek már az apja is a királyi tanács tagja volt, s anyai ágon a Frangepánokkal és Oláh Miklós esztergomi érsekkel egyaránt rokonságban állt. Tehetsége, katolikussága és feltétlen Habsburg hűsége mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy II. Mátyástól már 1613-ban bárói címet kapott, 1618-ban két felső-magyarországi vármegye főispánja lett, és 1625-ben a soproni országgyűlés nádorrá választotta. A következő évben II. Ferdinánd grófi címmel jutalmazta. Erre az időre már az övé volt a Bécs közeli Fraknó és Kismarton vára számos mezővárossal és falvak hosszú sorával. Második házasságával, amelyre Dersffy Orsolya korai halála után került sor az 1620-as évek közepén, tovább növelte vagyonát és befolyását. Nyáry Krisztina grófné első férje, gróf Thurzó Imre ugyanis nemcsak nádori családból származott, hanem apja révén a Fuggerekkel is rokonságban állt. Esterházy Miklós egyik fia, Pál, aki 1681-től viselte a nádori méltóságot, azon kevesek közé tartozott, aki az udvarnak tett sokrétű szolgálataiért 1687-ben megkapta a német-római birodalmi hercegi címet.
Jóval tovább tartott és másként ért véget a Thököly család felemelkedése, amelynek
egyik 16. századi őse, Sebestyén még marhakereskedőként tett szert jelentős vagyonra. Az uralkodó előbb nemesi levéllel, majd 1572-ben bárói címmel jutalmazta, s övé lett Késmárk vára is. Egyik unokájának a „kuruckirály” apjának, az evangélikus Thököly Istvánnak, aki a családi vagyont Árva várával, valamint a hozzá tartozó falvakkal és birtokokkal gyarapította, III. Ferdinánd 1654-ben grófi címet adományozott, hogy aztán a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételért I. Lipót javai jó részétől megfossza.
Kora újkori magyar társadalom – a főrangúak
A mágnások hatalma elsősorban hatalmas földbirtokaikon alapult. A 17. század közepén ők rendelkeztek a királyi országrészadózó portáinak mintegy 45%-ával. A leggazdagabbak – például a Nádasdyak és a Rákócziak – éves jövedelme meghaladta a 100 ezer forintot, s még a javaitól részben megfosztott fiatal Thököly Imre grófé is elérte a 60 ezret. Birtokaikon ők nevezték ki a falusi bírókat, ők osztották az igazságot, s jobbágyaik fölött lényegében korlátlan hatalommal rendelkeztek. Ezen túlmenően fontos közjogi tisztségeket is betöltöttek. Azokban a megyékben, ahol birtokaik feküdtek, az uralkodó szinte mindig őket nevezte ki főispánná és a katonai kerületek főkapitányává. Kialakult az örökletes főispánság rendszere, amely azt jelentette, hogy egy-egy vármegye első embere mindig ugyanannak a családnak a férfitagjai közül került ki. A földbirtokon alapuló magánhatalom és az állami tisztségekből adódó jogkörök ily módon tehát az esetek jelentős részében összekapcsolódtak. Mindezek miatt a 16—17. századi magyar főurak jóval nagyobb lokális hatalommal rendelkeztek, mint a nyugat-európai abszolút monarchiák főnemesei. A helyi hatalom mellett az országos politika alakításában is nagy szerepet játszottak. Szinte kizárólag közülük kerültek ki a magyar kormányhivatalok vezetői, az ún. országnagyok, s a felsőház tagjainak több mint 90%-a.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (216—218. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 