Juhász Gyula – A pusztában kiáltó

Közzétette:

 

 

Kecskemét szabados városa legvégén, ahol Orgovány felé visz az út, állott a kis kocsma A’ szittya vitézhez. Alacsony házikó, törött ablakkal, amelyen a szél szokott hegedülni. Az ivóban banyakemence, pár barnára kopott zöld asztal, kecskelábú székek. A falon éktelen olajnyomatban Zách Feliciánt vágják le a király emberei, elrettentő például a maradéknak. Igen megkopott már ez a régi ábrázolat, vele szemben gáláns pásztorok és pásztornők rózsaszínszalagos bárányokat legeltetnek egy szökőkutas és kastélyos parkban. Az egyik asztalnál két pandúr beszélget, valami betyárt lesnek, aki egyik tanyába zörgetett be az éjjel, de a gazda puskalövései elriasztották. Az áprilisi nap tréfálkozik künn, hol kiderül, hol elborul, egyszer homokot hajt a szél, majd meg tölcsért formál belőle és az égig emeli.

Juhász GyulaJárja az idő a bolondját – dörmög az egyik pandúr és nagyot húz a homoki vinkóból. A másik pandúr nem szól egy szót sem, csak félszemmel kémleli az utat. Így ülnek órákon át a messzely bor mellett.

– Nagy úr a Ferenc császár – szólal meg végre hosszú hallgatás után a másik -, de azért a betyár is úr a maga rejtekében!

A szomszéd asztalnál ütött-kopott úrféle borongott, denevérszárnyú barna köpenyben, borostás állal, csillogó szemekkel. Hét lépésről meg lehetett ismerni benne a vándorkomédiást. Valami elsárgult rollét nézegetett és ajkai áhítatosan mormolták az igéket, ő is várt valakit, vagy talán csak a jó szerencsét, amely eddig elkerülte. Lám, már jön is, ha igaz. Egy zömök, komoly tekintetű férfi lépte át a gyalúforgácsos ajtó küszöbét, gyanakodva körülnézett a gerendás ivóban, majd megemelve kalapját, helyet foglalt a magányos ivó mellett. Az egyik pandúr tiszteletteljesen üdvözölte, majd a messzely fölött odasúgta társának:

– Ez a nemzetes főfiskális úr, akinek olyan keményen pereg a pennája.

A főfiskális úr egy idő óta gyakrabban betért ide, sok búját, baját és ismeretlen keserűségét egy-két pohár borral csillapítani. De az csak egyre nehezebb és égetőbb lett tőle. A városban már arról kezdett suttogni néhány jótétlélek, hogy a főfiskális úr nem tud elszámolni a bitangságban talált marhák kezeléséből befolyt pénzekről, hogy a nemes tanács a legközelebb vizsgálatot is indít ez ügyben, mivel a főfiskális úrnak mindig valami régi histórián jár az esze, amit a város költségén nyomattak és amit a pesti cenzor nem javallott, mert holmi istentelenségek volnának benne.

A főfiskálisnak is fülébe jutott már a városi pletyka, és a szegény, puritán embert végképpen elkeserítette. Nem tudott az alattomos vádaskodókkal leszámolni, mert ők a sötétben ólálkodtak és kezüket mosták, ha szembekerült velük. Egyenes, nyílt lelkét lassú tűzön égették a suttogott szavak, és érezte, hogy betelt a pohár. Most is óvakodva nézett a vele szemben ülő jövevényre, de hamarosan megcsillant tekintetében a váratlan öröm. Már éppen meg akarta szólítani a szomszédját, de ez sietve megelőzte:

– Nemde literátor Katona Józsefet tisztelhetem az úrban? – kérdezte meghatottságtól fátyolozott baritonján.

– Murányi úr, a fehérvári aktor! – kiáltott föl meglepetten a főfiskális – micsoda véletlen ez a találkozás!

– Erdélybe megyek, mert itt nincs maradásom. Ott szabadabb a lég, és jobban pártolják a művészetet. Kolozsvár a célom, hol régi kegyes patrónusaim élnek.

– Kolozsvár – sóhajtotta el magát a főfiskális és megint szivébe nyilallott a régi seb, eszébe jutott a pályázat, amelyről lemaradt. És minden mellőzés, ami azóta érte.

– Olvastam a nagyságod könyvét – szólalt meg kis hallgatás után a vándorszínész -, jeles elmére és derék lélekre valló mű, bár némi makulák vannak benne. Igen zordon festések ezek, holott kaviár kell a népnek amint azt a híres ánglius megmondotta ennek előtte néhány századdal. Kotzebue és Kisfaludy tudják delektálni a publikumot. A könyvet pedig néhány hazafi megveszi becsületből, és egypár elolvassa unalomból. Habent sua fata…

Mint a puskapor, úgy robbantak ezek a szavak a főfiskális lelkébe. Homlokán kidagadtak az erek, arca bíborban égett és görcsösen szorongatta kezében a poharat. Mintha már csak ez maradt volna neki az egész mindenségből. Úgy ült ott csapzott üstökével, villogó tekintetével, mint egy sötét szövetség gyászasztalánál, mint a kínpadon.

– Hazafiság kell nekik – süvöltötte elbúsultan – hazafiság, amely kong, mint az üres hordó, amely a hiúságukat és a kevélységüket csiklandozza, amely parádés köntösben pompázik és talmi dicsekedésben páválkodik. Éljen a haza, éljen a magyar! – ezt rikoltozzák ész és szív nélkül, úton-útfélen, és nem veszik észre, és nem veszik szívükre, hogy az idegen lassankint kihúzza alóluk a gyékényt, mialatt együtt árulnak vele! Parlagon hevernek legfőbb javaink, és ebek harmincadjára kerülnek legjobb értékeink. Névben élünk csak, és uraink idegennek hajbókolnak. Én fülébe akartam kiáltani az alvónak, hogy ébredezzen, én föl akartam rázni a magyart, én megpróbáltam a lehetetlent s megkíséreltem a csodát! De kiáltó szóm a pusztába veszett, a közöny homokja itta be! Májamat marcangolja a keselyű, egy elveszett élet minden keserűsége. Nem, nem bírom tovább! Én nem mulattatónak jöttem és nem kitartott széptevőnek. Bennem a századok elhantolt zokogása próbálta az eget dörömbözni, de lenyomtak a földre, hogy elnyeljen itt az alföldi homok.

És ezt mind a tulajdon fajtám cselekedte velem, magyar recenzens, magyar cenzor, magyar spion. Hivatalt adtak, hogy feledjem hivatásomat! Hiú óhajtás! Bánk és Feliciánus látogatják örökké álmatlan éjszakáimat, felverik nyugodalmamat, és én, mint ama boldogtalan dánus királyfi, félig tébolyodva hallgattam vádjaikat, és nem tudom világgá harsogni és a magam tüzében hamvadok. Pedig hazámnak tartottam e tüzet, de nem kell, nem kell, nem kell nekik!

Szinte a fejét görgette már kínjában, mikor az ablakon keresztül benézett egy meghajszolt tekintetű, rongyos, tépett alak. Egy forradás az arcán és ócska pisztoly a markában. Amint a két pandúrt meglátta, mint a gyík, futott a közeli nádas felé. A pandúrok az udvarra szaladtak, lórakaptak, és azzal lóhalálban a menekülő után vetették magukat.

– Tiborc, szegény Tiborcom! – sóhajtotta rekedten a főfiskális, és Zách Feliciánt nézte a falon. Alkonyodott.

Künn egy lövés hangzott és egy halálkiáltás.

Magyarság, 1925. december 13.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Válogatott prózai írások)

2 comments

  1. Milyen jót tesz kora reggel egy ilyen gyönyörű írást olvasni, nem is tudom elmondani…
    Ebben benne van a magyar nyelv minden szépsége, kifejező ereje… ez világít nekünk!
    Köszönöm, Lighthouse!!!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s