Közzétette:
A sport, amelyet a század elején még csak szűk rétegek űztek, a Horthy-korszakban tömeges időtöltéssé vált. A munkaidő szabályozása és így a szabadidő növekedése következtében a tömegsportok kialakulása világtendencia volt. Magyarországon emellett az ifjúsági testnevelés katonai szempontok által motivált tudatos támogatása is kedvezett terjedésüknek. 1918 előtt nem egészen 700 sportlétesítményt tartottak fenn az országban. 1935-ben, amikor először készítettek ilyen jellegű részletes statisztikát, ennek majdnem tízszeresét, 6800 sportlétesítményt írtak össze. Ezek többsége – mintegy 2000 – egyszerű céllövőpálya volt. De uszodából is regisztráltak 192-t, teniszpályából pedig 833-at. 1930-ban nyílt meg a margitszigeti 
Nemzeti Sportuszoda: 3,3 méteres medencéjével és nagy nézőterével akkor ez volt Európa legmodernebb fedett versenyuszodája, amely nagyban elősegítette a magyar úszósportok nemzetközi színvonalra emelkedését. A kor másik nagy sportberuházása a Nemzeti 
Sportcsarnok felépítése volt a régi lóversenypályán 1940—1941-ben.
A szabadidő-eltöltés régi formái közül a nyaralás a középosztálybeli családok szinte kötelező nyári penzumává vált. A háború előtt az arisztokrácia, a nagypolgárság és a felső középosztály járt külföldre. E 10—20 ezer fős kör az 1930-as évekre mintegy 200 ezerre duzzadt. Még nagyobb ütemben népszertűsödött a belföldi üdülés. 1911 és 1914 között a 20 milliós lakosságból évi átlagban csupán 100—150 ezren tartózkodtak különböző hazai gyógy- és üdülőhelyeken, s a Balaton partján nyaranta mintegy 20—30 ezren kerestek felüdülést. Az 1920-as évek elején a belföldi nyaralók száma – követve az összlakosság számának változását – lecsökkent 50 ezerre. Egy évtized múlva, az 1930-as években azonban már egymillió felé 
közelített. A belföldi nyaralók mintegy fele a Balatonnál üdült. A hosszabb nyári üdülések mellett az 1930-as évektől terjedni kezdett a víkendezés, amelyet a kevésbé tehetős városi rétegek is megengedhettek maguknak.
A mozi, a rádió és a tömegsport terjedése – kiegészülve a technikai modernizáció más új vívmányainak, a villanynak és a motorizációnak a terjedésével – egy újabb nagy életformaváltás kezdetéről tanúskodik. Ez a forradalmi jellegű, a 19. századinál is mélyebb és sokoldalúbb átalakulás azonban a magyar népesség egészét még korántsem jellemezte. A rohamléptekben modernizálódó városi, és ezen belül elsősorban polgári rétegek mellett a falusi lakosság nagy tömbjei lényegében továbbra is hagyományos módon élték életüket, melynek szervező elve az elmúlt évszázadokhoz hasonlóan az évszakokhoz és a nap járásához igazodó munka volt, amely legtöbbjük esetében a szabad időtől sem vált el élesen. A nyaralás és a turizmus számukra ismeretlen fogalmak voltak, s ha a fiatalabbak néha meg is csodálták a fehér falra vetített beszélő és mozgó képeket, vagy hallgatták is a távolba beszélő szerkezet zörejekkel és recsegésekkel teli üzeneteit és zenéjét, számukra mindez még egzotikum volt, s nem életük, mindennapjaik szerves része. Ugyanilyen eseménynek számított az is, ha vonatra, netán autóbuszra öltek, s nem gyalog, lovon vagy szekéren közlekedtek. Az életformaváltás a falvak és tanyák lassan és csak korlátozottan polgárosodó népéhez átütő erővel csak 1945 után érkezett el.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (415—416. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
Lighthouse 