Coat of arms of Hungary between 1957 and 1990

Társadalmi struktúra a Kádár-korszakban

Közzétette:

 

 

A társadalom összetételében és életviszonyaiban korszakos jelentőségű változások mentek végbe. A lakosság száma az 1949-es 9,2 millióról 1980-ra 10,7 millióra nőtt, majd 1990-re 10,3 millióra csökkent, amelynek oka más európai országokhoz hasonlóan a születések számának a csökkenése volt. Ez a tendencia már a 19. század végén elkezdődött, és kisebb ingadozásokkal az egész 20. század folyamán tartott. A szülési kedv növelése érdekében a kormányzat 1967-ben új családtámogatási formát léptetett életbe. A szülési segély és családi pótlék mellett bevezették az ún. GYEST-t, vagyis a gyermekgondozási segélyt. Ennek köszönhetően a születési arányszám 1975-ig javult, s ha szerény mértékben is, a népességszám 1981-ig nőtt. Ekkortól azonban évről évre csökkent. Ugyanezekben az években a halandósági mutatók addigi javulása is megállt. A férfiak születéskor várható átlagos élettartama 1965 és 1985 között 67,5-ről 65,1-évre esett vissza, miközben a nőké 72-ről 74 évre emelkedett.

 

Magyarország 1957–1989 között

Nemzetiségi szempontból erősödött az ország homogén jellege. A nem magyar anyanyelvűek száma 1960 és 1980 között az össznépesség 1,8%-áról 1,2%-ára csökkent. A cigányok száma viszont, akik zömmel magyarnak vallották magukat, az 1960-as évekre 200 ezer fölé, az 1980-as évek végére pedig legalább 400—500 ezerre emelkedett. A népesség vallási megoszlásáról 1949 és 1992 között nem készült statisztika. A lakosság több mint kétharmada a háború után római katolikusnak, 22%-a reformátusnak, s 5%-a evangélikusnak vallotta magát. A holokauszt következtében az izraeliták száma 138 ezerre, arányuk pedig 1,5%-ra csökkent. Az 1945 utáni években, majd a forradalom leverése utáni menekülthullámmal közülük is sokan – becslések szerint összesen mintegy 60 ezren – elhagyták az országot.

A születések csökkenése és az életkor kitolódása így a társadalom elöregedése ellenére az aktív keresők száma 1949 és 1980 között 4 millióról 5 millióra nőtt. Ezt legnagyobbrészt a nők tömeges munkába állása okozta, amit nemcsak a Rákosi-, hanem a Kádár-rendszer is szorgalmazott. A hagyományos egykeresős családokat így fokozatosan kétkeresős családok váltották fel. Tipikus magyar családnak ettől kezdve nem az apa által eltartott 2-3 gyermekes, hanem az apa és az anya által eltartott 1-2 gyermekes családok számítottak. A munkaerő-növekedés másik forrása a rohamosan növekvő cigány lakosság volt, amelynek egyre nagyobb része – 1961-ben a férfiak 65, majd 1974-ben 80, s a nők mintegy 30%-a – vállalt állandó vagy alkalmi munkát.

Foglalkozásszerkezeti szempontból a mezőgazdaságból élő lakosság gyors és folyamatos csökkenése, és ezzel egyidejűleg az iparban foglalkoztatottak kezdetben ugyancsak gyors, ám később lassuló növekedése számított a legfontosabb változásnak. A mezőgazdasági dolgozók aránya 1870-re 24%-ra csökkent, az ipariaké 44%-ra nőtt. Agrár-ipari országból Magyarország ezzel két évtized alatt ipari országgá vált. Ettől kezdve az átalakulás gyorsasága mérséklődött és részben irányt is változtatott. Bár a mezőgazdasági lakosság fogyása folytatódott, az iparból élők növekedése megállt, majd 1990-re 38%-ra esett vissza. Felgyorsult viszont a szolgáltatói szférában foglalkoztatottak számának növekedése. 1960 és 1990 között arányuk az aktív keresők között 28%-ról 47%-ra szökött. Eltérően a tulajdonosi rétegek felszámolásától ez az átrétegeződés nem tekinthető rendszerspecifikusnak. A gazdasági modernizáció előbb vagy utóbb a föld minden országában hasonló társadalmi átalakulást indukált.

A foglalkozási viszonyokban bekövetkezett másik fontos változásnak a fizikai és szellemi munka arányának módosulása tekinthető. A diplomás értelmiségiek és a szellemi foglalkozásúak 1949-ben a keresők 8%-át tették ki. Arányuk 1960-ra 16, majd 1980-ra 29%-ra emelkedett. A felgyorsult mobilitásnak köszönhetően az 1960-as években a vezető és értelmiségi réteg kétharmad részben már fizikai foglalkozású családok gyermekeiből állt össze. Az értelmiség felduzzadása természetesen nem következett volna be az oktatási kapacitások igen jelentős bővülése nélkül. A különféle középiskolák száma 1950 és 1989 között közel 400-ról 675-re, a középiskolás diákok száma pedig a második világháború előtti és utáni 70—80 ezerről 1965-re 400 ezerre ugrott, majd 1970 és 1990 között 300 és 400 ezer között stabilizálódott. Az egyetemisták és főiskolások száma ennél is gyorsabban nőtt. A Horthy-korszakra jellemző 15—20 ezer fő már az 1940-es végére megduplázódott, majd folyamatosan emelkedve 1975-re elérte a 100 ezer főt. A közép- és felsőfokú oktatás 1945 előtti elitjellege tehát megszűnt, ami – egyes intézmények kivételével – jelentős mértékű színvonalcsökkenéssel járt együtt. Az 1950-es évekhez képest mindazonáltal jelentős javulás következett be. Az orosz mellett terjedt az angol és más nyugati nyelvek tanulása, ami segítette a kapcsolattartást a világ fejlettebb régióival.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (449—450. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s