Juhász Gyula

Juhász Gyula – Üzenet a holnap városának

Közzétette:

 

 

Február közepén, késő délután – bizonyosan péntek volt -, valamikor egy fiatalember szállott le a váradi peronon. Kezében esőernyő és kopott kézitáska – összes ingóságai -, szívében öreges keserűség és örökös illúzió. Egy aszkéta komorsága az arcán és egy bohém csöndes derűje a szívében. Ingóságai között a legértékesebb holmik, a levelek voltak, amelyeket Ady Endre, Babits Mihály és egyéb költők váltottak vele. A szegény és becsületes ifjút egy másik poéta – mert persze, ő is poéta volt – várta. Az ifjú előtt egy helyettes tanári állás nyílt meg e városban, egyebekben egyelőre teljesen bizonytalan volt. Nem tudta, hol is fog megszállani, hol fog vacsorázni, egyáltalában nem volt bizonyos a jövőt illetőleg semmiben, de azt tudta, hogy ő nem hiába jött ide, hogy itt egy kis irodalmat kell csinálni, egy kis forradalmat, valami újat és önzetlent, azután tovább menni, új állás után nézni, új városba, talán a magyar Délre, talán a magyar Északra, ahol üresedés lesz. (Mert élni kell, és ha már diplomát szerzett az ember, tanári oklevelet – elég könnyelműség egy magyar poétától -, hát lehetőleg a diplomából kell megélni, ha lehet. Most már nem lehet.)

Gyula Juhasz (poet)Mondjam-e, hogy ez ifjú én valék, és mondjam-e, hogy nemsokára csakugyan meglett A Holnap, pénz nélkül, Budapest nélkül, a maga szakállára. Nem mondom, hogy én csináltam, de én is a bábák között voltam hetedmagammal. Igen bizony, jólesik erre emlékezni, mert valljuk be őszintén: ennél önzetlenebb, magyarabb, poétásabb irodalmi mozgalom nem volt azóta, mióta az irodalmat részvénytársasági alapon szervezték meg, és még a költőknek is juttattak belőle osztalékot.

Szeretem az üldözött, a kigúnyolt és immár beszűnt Holnapot, a gúny, az üldözés, az agyonreklámozás és agyonhallgatások dacára is szeretem, mert a fiatalságom volt ez a Holnap, őszinte, lelkes, örökké édesbús ifjúságom. Bizony tegnappá lett, mint minden a világon, de hiszen éppen úgy tegnappá lettek örökkévalóságnak készülő ügyek: a Strum és Drang, a Hernani premierje és még Barbizon és Medan se tudták örökké árnyas fáik és ragyogó lámpafényük alá csalogatni a színek poétáit és a szürkeség ecsetelőit. És ki meri mondani, hogy Ady Endre lírája, amely A Holnap két könyvében a domináns akkordot adta, hogy Babits Mihály egyénisége, amelyet A Holnap két könyve hozott az ismeretlenségből a nyilvánosságra – ki meri mondani, hogy ezek és A Holnap többi értékei valaha is a tegnap értékeivé válnak? És ki meri mondani, hogy A Holnap nem adott új színt, új hangot a magyar versnek, és nem volt nyugtalanság, forrongás, élet és harcok kútfeje? (Hiszen csak a kávéházi szellemeskedőknek is annyi témát adott, hogy “zseniális fiatal humoristákká” híztak meg tőle többen, és azóta vígan élnek. Éljenek boldogul és lendítsék fel a komoly librettó-ipart!)

Szeretem Váradot, A Holnap városát, mert a fiatalságomat jelenti és távol áll tőle, emlékeim tarka és sötét képeskönyveiben lapozgatva, minduntalan nagyváradi arcokra és házakra bukkanok. Ha nagyon öreg leszek, vagy ha meghalok, A Holnap városába jövök kísérteni és gyönyörködni e város örök fiatalságában, zajos és ragyogó szépségében. Minden sarkon pompás ismerősök emlékeinek kell köszönnöm, nagyszerű barátságok és szerelmek árnyainak kell mélyen és alázattal kalapot emelnem. Egy néhai kabaré vár, ahol órákon át beszélgettem – egy pikkoló fekete mellett -, a doktor úrral, aki most Stockholmban él tán, és aki az élet bölcse és művésze volt egyszemélyben. Mindenhez értett, még a nőkhöz is. Egy régi ház vár, ahol egy ibsenien komoly és igazi költőnővel beszélgettem az élet rejtelmeiről és akit ez a rejtelmes élet s az ismeretlen nosztalgiája az Új Világba vitt. Vannak, akik még messzebb mentek – örökre.

A kis színház is vár, amely előtt keserű cigarettákat rágva édes boldogtalansággal lestem egy táncoló és daloló nőt, aki vígan és gyönyörűen keresztültáncolt a reményeimen és akit én – remélem örökre – megdaloltam. És várnak mind a hoffmanni hangulatú tanyák, Kék Macska és Kis Pipa, ahol a szegénység remek kosztján éltem, a pestien csillogó kávéházak, amelyeknek egyike a Sárga liliom révén az ország minden színpadán berendezkedett és várnak ők, társaim a boldog és dalos szegénységben, az újságok, a színpad, a robot és a dicsőség neves és névtelen hősei, ismeretlen és halhatatlan napszámosai.

– Nem tudom, mit csinálhat most, mit vár, tervez, mit akar és mit álmodik A Holnap városa? De bizonyos, hogy valami újat, szépet, valami egészen mást mint a többi városok. Kívánom, hogy jöjjön hamar, talán már ki is szállt a peronon, nem esernyővel és nem helyettes tanárnak – egy új fiatalember, különb, erősebb, okosabb, mint én, és csak csinálják tovább az utódaink és tanítványaink a mi vágyainknak romján, de olyan önzetlenül és komolyan, mint mi, A Holnap városának irodalmát és művészetét. Mert ez a játék teszi igazán gazdaggá, büszkévé és érdemessé a várost, amely – erősen hiszem -, mindig új és magyar marad!

Délmagyarország, 1919. augusztus 2.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (mek.oszk.hu)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s