A 13. századi „új berendezkedés”

A korábban szórványos, ám a tatárjárás után tömeges betelepítések következtében a lakosság etnikai összetétele módosult. Az erdélyi, felvidéki és dunántúli városokban ekkortájt erősödött meg a német elem, amely a régebbi magyar, itáliai, francia, zsidó és muszlim lakossággal együtt alkotta a városi polgárságot. A külföldi utazók még évtizedekkel később is elfigyeltek rá, hogy „a kézművesek az egész országban idegenek, azaz németek, olaszok és egyéb nemzetiségűek”, s a „magyarok csak a földműveléshez értenek”.

A székelyek

A bizonytalan eredetű, ám a korai Árpád-korban már bizonyosan határvédelmi feladatokat ellátó, és a 12. század elején a magyar hadsereg elővédjét alkotó székelyek a szászokéhoz hasonló autonómiát élveztek. A helynevek tanúsága szerint kezdetben a nyugat- és dél-magyarországi határövezetekben, valamint Biharban éltek, s Erdély déli és keleti vidékeire csak a 12. században kerültek. A szászok dél-erdélyi betelepülését követően északabbra húzódtak, és így alakult ki az a hét székely szék, amelyek közül egy (Aranyosszék) Torda környékén helyezkedett el, a másik hat pedig összefüggő területet alkotva a Keleti-Kárpátok nyugati lejtőin és lábainál. A 13. századtól az egész székely közösség élén a „székelyispán” állt, akit a király nevezett ki, és aki az erdélyi vajdától független és rangban vele egyenlő státust élvezett. Az egyes székek belső életét a katonai feladatokat is ellátó hadnagy vagy kapitány igazgatta, akinek a munkáját a bíráskodással foglalatoskodó székbíró segítette.

A székelyek, akik ismerték és használták is a rovásírást, a katonáskodás mellett ekkor még elsősorban nem földműveléssel, hanem nagyállattartással foglalkoztak. Ennek megfelelően a királynak ünnepélyes alkalmakkor járó önkéntes adójukat is ökrökkel rótták le. Erre utal az ökörsütés fogalma, amely nem az ökör nyársra húzását és megsütését, hanem billoggal történő megjelölését jelentette.

A kunok és a jászok

Az 1245 körül újra behívott kunok és jászok ekkor még nem rendelkeztek hasonló önkormányzati jogokkal. Többségük a kevésbé lakott Duna és Tisza közötti részeken nomadizált, s szükség esetén katonáskodott. A kunok katonai ereje érdemben növelte az ország védelmi potenciálját. Lojalitásuk érdekében István herceg, a trón várományosa a kun fejedelem megkeresztelt leányát, Erzsébetet kérte és kapta feleségül. Hódító balkáni terveinek diplomáciai megalapozása érdekében a herceg már trónra lépése előtt dinasztikus kapcsolatot épített ki a Nápolyi Királyság élére került francia eredetű Anjou Károllyal. Legidősebb leányát, Máriát a nápolyi trónörököshöz, a leendő II. Károlyhoz adta nőül, hétéves fiát, Lászlót pedig Izabellával, Károly leányával házasította össze.

A zsidók

Bár László és Kálmán törvényei zsidóellenes előírásokat is tartalmaztak, a mindennapokban ezeket nem vették túl szigorúan. Az Aranybulla újabb tiltásaiból ugyanis arra következtethetünk, hogy a pénzverdék, valamint a só- és adóhatóságok hivatalnokai (bánya-, illetve kamaragrófok) között továbbra is akadtak izraeliták. Néhány oklevél tanúsága szerint ezek egy része még földbirtokokkal is rendelkezett. A tatárjárás után tovább javult a helyzetük. IV. Béla több zsidó családot telepített be külföldről, s 1251-ben az ország minden izraelita vallású lakóját különleges kiváltságokban részesítette. Ezek közé tartozott, hogy valamennyien a király közvetlen védelme alatt álltak, szabadon gyakorolhatták vallásukat, akadálytalanul mozoghattak az országban, kereskedhettek és vállalhattak kamarai tisztségeket. A nyugat-európaihoz képest kedvező bánásmódnak köszönhetően a zsidó közösségek gazdagodtak és szaporodtak. A század végén az ország minden fontosabb városában és sok falujában működtek hitközségeik.

Közel 30 esztendős kitartó munkájának köszönhetően IV. Béla virágzó országot hagyott utódaira. A történelmi emlékezet mindezek miatt méltán tartja számon „második honalapítóként.” Fia, V. István (1270—1272) és unokája, IV. László (1272—1290) uralkodását viszont egyaránt beárnyékolták a korábbi évtizedekben egész országrészek uraivá vált bárók egymás közötti viszálykodásai és szembeszállásuk a királyi akarattal. A horvát-szlavón részeken ilyen „kiskirálynak” számított a Subics és a Frangepán család egy-két tagja, a Dunántúlon a Kőszegiek, északon Csák Máté , északkeleten Aba Amadé, Debrecen és Várad környékén Borsa Kopasz, Erdélyben pedig Kán László.