Közzétette:
Az autoriter rendszeren belül Horthy sokáig a „közép-erős” köztársasági elnökéhez hasonló jogkörrel rendelkezett. A nemzetgyűlés, illetve később a kétkamarás országgyűlés által alkotott törvények szentesítése nélkül léptek életbe. A törvényjavaslatokat mindössze egyszer küldhette vissza „további megfontolás” végett. Ha az így visszaküldött tervezetet a nemzet- illetve az országgyűlés változatlanul fenntartotta, akkor Horthy 15 napon belül köteles volt azt kihirdetni. Meghatározott korlátok között elnapolhatta (30 napra), sőt tartós munka- és döntésképtelenség esetén be is rekeszthette, és fel is oszlathatta a parlamentet. Ez utóbbi esetben azonban haladéktalanul új választásokat kellett kiírnia. Bár a kormányzói jogkört az 1930-as években több lépcsőben bővítették, királyi vagy diktátori hatalommal Horthy továbbra sem rendelkezett.
A módosítások hátterében a kül- és belpolitikai okok miatt előállt szélsőjobboldali veszéllyel szembeni alkotmányos biztosítékok megteremtése állt. Ez a félelem nem volt alaptalan. Az 1933-tól Hitler vezetése alá került Németország támogatását élvező és az 1938-ban ismét minden kerületben titkossá tett választójog előnyeit kihasználó nyilas szélsőjobboldal ugyanis 1939-ben 1935-höz képest csaknem megnégyszerezte mandátumainak számát. A fasiszta, illetve náci típusú pártok képviselőinek a száma ekkor 49-et tett ki, s ezzel megközelítették a 20%-ot.
Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (417. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9
