id. Markó Károly magyar festő

Markó Károly

Festő, az MTA levelező tagja (1840). Mérnöki tanulmányok után (Kolozsvár, Pest) Bécsben festeni tanult (1822-től). 1832-ben kikerült Itáliába, ahol csakhamar a római-campagnai művészcsoport jelentős tagja lett. Itt festette Claude Lorrain és Gaspard Dughet hatását tükröző, kicsiny méretű, aprólékosan kidolgozott klasszicista tájképeit, melyeknek idilli nyugalmát apró alakokkal, mitológiai és bibiai jelenetekkel élénkítette. Betegsége miatt Rómát elhagyni kényszerült; évekig San Giulianóban, majd 1838-tól Pisában élt, ahol kiváló művek egész sorát alkotta. 1840-ben a firenzei festészeti akadémia tiszteletbeli tanára lett s királyi mecénások megbízatásokkal elhalmozott festője.

Fokozódó szembaja 1843-47 között többszöri kényszerpihenésre szorította. 1847-ben ismét munkához látott, ez évben készült Naplemente c. képe a bécsi udvari képtár részére, Olaszországi tájkép és Viharos tenger szivárvánnyal c. művei pedig V. Ferdinánd király ajándékképpen a Magyar Nemzeti Múzeum számára. 1848-tól haláláig a Cherardesca gróf által használatára átengedett villában, Appeggiben élt. Közben hazalátogatott, végleges letelepedésre azonban nem találta kedvezőnek az itthoni helyzetet. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött hagyatékának (A puszta, Campognai táj, Olasz táj aratókkal, Tivoli vidéke, Euridiké halála, Diana vadászata stb.) egy részét az az anyag képezi, amelyet magyar honfitársai közadakozásából vásároltak meg 1861-ben a Magyar Nemzeti Galéria részére.

Arcképe a firenzei Uffizi önarcképgyűjteményében, számos más műve pedig német, olasz, osztrák és hazai köz- és magángyűjtemény birtokában van. Művészete évtizedeken át hatott a magyar tájképfestészetre, a klasszicizmus kiemelkedő képviselője volt.

Markó Károly: Halászok

Id. Markó Károly 1832-től haláláig Itáliában élt, és a szintén Olaszhonban élt XVII. századi klasszikus francia tájfestők, Claude Lorrain és Gaspard Poussin művészetének hatására a természet látványától megihletve festette campagnai és toszkán tájait, melyeket mitológiai, bibliai vagy olasz népi jelenetekkel élénkített. Markó a hazai művészeti élettel mindvégig kapcsolatban maradt: rendszeresen küldözgette képeit Pestre, az 1840-től rendszeresített műegyleti kiállításokra, és otthona mindig nyitva állt festő-honfitársai számára. A hazai sajtó is figyelemmel kísérte munkásságát, s már életében „magyar Claude Lorrain”-ként ünnepelték.

id. Markó Károly – Halászok: 1851, Olaj, vászon, 110 x 164,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Életének utolsó szakaszában készült egyik legnépszerűbb és legnagyobb méretű képe, a “Halászok”, melyben mintegy összegezte mesterségbeli tudását. A táj természeti gazdagsága atmoszférát teremtő színperspektívával, finom részletezése egységes képfelület-alakítással párosult.

Forrás: Képzőművészet Magyarországon (hung-art.hu)