Közzétette:
Térképeinken eddig egyetlen sarki pontot tüntettünk fel, a földrajzi pólust, ahová a hosszúsági körök összefutnak. Antarktisz azonban nemcsak csillagászati és geográfiai szempontból Földünk déli sarka, hanem itt található a déli mágneses pólus is.
A geográfiai sarkkal ellentétben a mágneses pólus nem állandó helyzetű, hanem vándorol. A déli mágneses pólus századunk első felében a Wilkes-föld belsejében helyezkedett el. 1962-ben a Commonwealth-öbölnél elhagyta a szárazföldet, s jelenleg a D’Urville-tenger térségében fekszik. A mágneses pólus nem egyetlen pontszerű hely, hanem egy kb. 50 km átmérőjű, kissé ovális alakú mező, amelyen belül a tényleges pólus vibrálásszerűen változtatja helyzetét. A mágneses pólusmező jelenleg évente kb. 13 km-es sebességgel ÉNY-i irányba mozdul el. Ezen a területen az iránytűvel való tájékozódás szinte lehetetlen, mert a függőleges tengelyre helyezett mágneses mutató megzavarodva összevissza billeg.
Van egy harmadik sarkpont is, a geomágneses pólus, amely a Föld mágneses tengelyének D-i csúcsát jelenti. A mágneses tengely 12°-kal tér el a Föld csillagászati tengelyétől, és antarktiszi csúcsa a Déli-sarktól 1284 km távolságban, a Vosztok állomás közelében található.
1. Déli földrajzi pólus 2. Déli mágneses pólus (2007) 3. Déli geomágneses pólus (2005) 4. Az akadálymentesség déli pólusa
A földmágnességgel függ össze Antarktisz egyik legérdekesebb légköri jelensége: a sarki fény.
Az örökké világos sarkvidéki nyár után fokozatosan beköszönt a hosszú hónapokon át tartó sarki éjszaka. Az égen ismét láthatókká válnak a csillagok. Kezdetben a sötét mennybolton mintha fényszóró csóvák vonulnának át, amelyek mindjobban megerősödnek. Az ég egyes részei halvány fehér és zöldes színben kezdenek világítani. Feltűnik egy fénylő ív, amely alsó részén élesen elválik a sötétségtől. Azután hol felvillanó, hol ismét fátyolosan sárgászöld, kékesfehér és vöröses színű foltok teszik változatossá az égboltot. Nagy magasságból mintha függönyök ereszkednének alá. Ezek a drapériák is változtatják színeiket, alakjukat, s fényük elhalványítja a csillagokét is.
Sarki fény az Antarktiszon
A sarki fény a természet nagyszerű színjátéka, amely nemcsak az Antarktiszon fordul elő. Sőt előidéző okainak kutatására a régebben és könnyebben hozzáférhető Északi-sarkvidék térségében kezdtek hozzá. A sarki fény gyakorisága összefügg a földmágnesség háborgásaival, az pedig a napfolttevékenységgel. A színképi vizsgálatokkal kimutatták, hogy a sarki fény az oxigén- és nitrogénatomok elektromos gerjesztése útján keletkezik. Ennek színhelye a földi légkör ún. E-szintje, kb. 80—200 km magasságban.
A sarki fény (aurora polaris) természetesen Antarktisz nem minden pontjáról látható egyforma gyakoriságban és erősségben. A megfigyelések alapján térképet szerkesztettek, amelyen összekötötték az egyenlő gyakoriságú helyeket. (Ezeket a vonalakat izochazmeneknek nevezik.) A sarki fény észlelésének fő övezete kissé megnyúlt, ovális gyűrű alakban helyezkedik el a déli mágneses pólus körül. Hasonlóan az északi megfigyelésekhez, a sarki fény maximuma nem a geomágneses pólus közelében, hanem attól mintegy 2500 km távolságban észlelhető.
A magas légkörben lejátszódó háborgások, az ionoszféra-viharok gyakorta megzavarják a sarki kutatóállomások tevékenységét. Ilyenkor (az ún. polar blackout idején) lehetetlenné válik a rádióhullámok vétele, s megszakad a kapcsolat a külvilággal. Az ionoszféra-viharok rendszerint földmágneses háborgásokat is okoznak.
Forrás: Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz (415—416. oldal) Gondolat Kiadó, 1978 ISBN 963 280 677 8
Lighthouse 