Jaime Rocha – Justino utolsó rokona

Közzétette:

 

 

Amikor utoljára látták Justino-t, lassan lépkedett a keskeny temetői úton, a bal szélén, a ciprusok mellett, ahol a legöregebb síremlékek voltak. A gyászmenet mögött haladt, kezében egy piszkos virággal, és közben az elhunytak nevét böngészte.

Portuguese writer Jaime Rocha Portuguese writer (1949—)Vasárnap volt. A sírgödör Justino egyik közeli rokonára, öreg bácsikájára várt, aki harcolt Afrikában, és államférfiakat ábrázoló pénzérméket gyűjtött. Justino nem üdvözölt senkit, nem sírt. Szokásához híven csupán messziről hajított biztos mozdulattal egy virágot a koporsó kellős közepére.

– Ezt is megértem. Így tehát minden marad a régiben. Justino több mint négy nemzedéken át ismételte már ezt a mozdulatot. Jócskán elszállt felette az idő, gyermekek, unokaöccsök és unokahúgok, unokatestvérek, vők és menyek, szülők távoztak el előtte. A családján végigsöprő súlyos betegség következtében hamar, már a háború alatt megözvegyült. Rádiók és egyéb szerkezetek szerelésével foglalkozott. Az ő lakásában volt az ország legnagyobb rádiókészülék-múzeuma.

Justino egyedül élt. Birodalma egy szobára, egy kis kamrára, egy francia erkélyes konyhára és arra a helyiségre korlátozódott, ahol a rádiókészülékek voltak. Itt töltötte özvegyi magányának napjait. Justino egy nagy mahagóni karosszékben szokott üldögélni, sálban, takaróval a térdén, és az ajtó felé fordulva, valamiféle titokzatos várakozásban.

Azt beszélték, hogy a koponya, amelyet az egyik szekrény tetején őrzött, abból az időből való, amikor műszerésznek tanult. Ő azt állította, hogy a piacon vette egy orvostól, aki szőnyegekkel kereskedett. Az igazság az, hogy Justino minden nap gyengéden letörölte, és nem engedte, hogy néhai felesége lámpát készítsen belőle az éjjeliszekrényre.

Katona nagybátyja temetése után még egyszer látták Justino-t, egy fülledt júniusi napon, amint a konyhaerkélyen kapargat egy megégett pirítóst. A szomszédok szerint több mint egy órán keresztül kitartóan piszmogott vele, míg a kenyér teljesen szét nem morzsolódott a kövön.

Később vált ismeretessé, hogy egy gyakori éjjeli műveletről van szó, melyet azért végzett, hogy reggel odarepüljenek a madarak, és lágy csicsergés közepette felcsipegessék a morzsákat.

Senki sem látogatta, kivéve, amikor elhunyt egy rokona. Justino a temetés előestéjén süteménnyel és édes borral szokta fogadni a családi küldöttet, és ilyenkor mindent megtudott, ami két haláleset között történt a világban.

– Különös betegség ez – szokta mondogatni Justino a soros rokonnak. – Csak akkor vagyok képes talpra állni, amikor fölkeresnek, hogy bejelentsék valakinek a halálát. Napokon, heteken, néha hónapokon át gubbasztok itt úgy, hogy fel sem kelek, nem eszem, s csak várom, hogy meghaljon egy rokonom, hogy ismét mozoghassak, kinyissam a kenyeres zsákot, igyak a haldokló egészségére. Keserves élet ez.

– És a kutya?

– Elpusztult szegény jószág. Most senkim sincs, aki idehozná, amire szükségem van.

– És Gracinda?

– Meghalt, megtért az anyaföldbe.

Justino nem hagyott időt a rokonnak a töprengésre. Egy fiókból elővette nagyapja öngyújtóját, és rágyújtott az ilyen alkalmakra tartogatott szivarkára.

– Még most is jól emlékszem arra az éjszakára, amikor idős apám meghalt. Egy barátja holttesténél virrasztottunk, aki vadász volt. Az elhunyt mellett ott feküdt a puskája, a holttest feje felé irányított csővel. A csőbe virágot tűztek. Évek óta ez a szokás járta. A koporsót zászlóval takarták le. Apám vadásztársa fekete zakót viselt, mellén kitűzővel, amelyen ez állt: “mentsük meg a hiúzt”. A férfiak a puskát, a nők a halott homlokát érintették meg. Nem tudni hogyan, eldördült a fegyver, az ólom áthatolt a koporsón, és szétroncsolta idős apám nyakát. Borzalmas volt. Kővé dermedtem.

A rokon letörölte a könnyeit, szippantott a szivarból.

– Na és most? – szólalt meg.

– Most várok, amíg újra meg nem hal valaki.

A rokon hirtelen felugrott. Sietve becsukta az erkélyajtót. A madarak elmenekültek.

– Hozd csak ide nekem azt a koponyát – kérte tőle Justino. – Anyádé. Valóságos szent volt.

A rokon erőt vett magán.

– De hát nem egy kereskedőtől van vetted?

– Csak úgy hiszik.

– Elmegyek – válaszolta amaz.

Justino az ölébe helyezte az ereklyét, a sálja csücskével gondosan megtörölgette, majd rongydarabba göngyölte.

– Adj egy papírlapot.

– Elmegyek – ismételte a rokon, szinte üvöltve.

Justino a következőt írta: “Utolsó rokonának halála esetén átadni ezt a csomagot Justino úrnak”.

– Vidd el ezt a koponyát, és gondoskodj róla, hogy visszakapjam, amikor haldoklik az illető – rendelkezett ellenvetést nem tűrve Justino, és átnyújtotta a csomagot.

– De hát én vagyok az utolsó életben maradt rokona, Justino bácsi!

– Éppen ezért viszed el a csomagot.

Néhány hónap múlva Justino megkapta a koponyát. Sovány volt és beteg. Háromezer escudo-s nyugdíja csak arra volt elegendő, hogy meghosszabbítsa végső szenvedéseit. Minden bizonnyal az utolsó rokon temetése előtti napon fogyasztotta el utoljára az ilyenkor szokásos útravalót: levest, tyúkhúst, bort és desszertet. Többé nem fogadhat látogatót, aki valamelyik családtagja halálát jelentené be. A túlélés minden esélye szertefoszlott. Nem volt meg benne apjának erkölcsi léhasága, hogy vadásztársak temetésére járjon étkezni.

Unokaöccse temetésének napján Justino a koporsó előtt kaptatott fel a keskeny temetői úton. Nem szorongatott virágot a kezében. Mielőtt a sírásók leeresztették volna a koporsót, váratlanul ő vetette bele magát a sírgödörbe.

Szelényi Zsolt fordítása

Forrás: A madárember – Mai portugál elbeszélők (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s