’56. Október 23.

A tüntetés délután három órakor kezdődött Petőfi Sándor szobránál a Március 15-e téren. A Kiskörúton és a Margit-hídon át innen a Bem térre vonultak a diákok. A házak ormára időközben zászlók kerültek, amelyek közepéből kezdték kivágni az 1949-es „Rákosi címert”. A járókelők és a délelőtti műszakból haza igyekvő munkások közül sokan beálltak a menetbe. A Bem szobornál már mintegy 50 ezren tolongtak, és számuk percről percre nőtt. Amikor megfordultak, és a kora esti órákban a közeli hidakon át a Parlament felé hömpölyögtek, már több mint 100 ezren lehettek.

Este 6—7 órától az események a főváros több pontján folytatódtak. Legtöbben a Parlament előtti téren szorongtak, ahol Nagy Imrét akarták hallani. A hangulatra jellemző, hogy amikor Nagy előkerült, s beszédéhez a szokásos „Elvtársak” megszólítással hozzákezdett, az emberek nemtetszésüknek adtak hangot. A Felvonulási téren összeverődött tömeg ledöntötte az 1951-ben felállított hatalmas Sztálin-szobrot. A tüntetők harmadik csoportja a Rádió épületéhez vonult, hogy követeléseiket bemondhassák. A Rádió vezetői ezt nem engedélyezték. Este 8 órakor ehelyett Gerő Ernő beszédét sugározták, aki Rákosi távozása óta az MDP első titkára volt. Gerő „nacionalista tüntetésnek” bélyegezte a felvonulást. Az addig békés tömegmegmozdulás itt és ezután kezdett átalakulni fegyveres felkeléssé. A harc este 11 felé kezdődött, s reggelre a felkelők győzelmével végződött. Közben a város számos más pontján is fegyveres csoportok szerveződtek, amelyek felvették a harcot a hajnali órákban megjelenő szovjet páncélosokkal. A főváros körüli szovjet csapatok beavatkozását Gerő Ernő kérte telefonon, amelyet utólag, 26-án Hegedűs András mint volt miniszterelnök antedatálva írt alá; magát a döntést az SZKP elnöksége hozta meg 23-án este.

A szovjet tankokkal szembeszálló fegyveresek zöme fiatal munkás vagy ipari tanuló volt. A gyakran tizenéves „pesti srácokhoz” a társadalom más rétegeiből is csatlakoztak, ám csak jóval kisebb számban. A harcosok együttes száma nem sokkal haladta meg a néhány ezret, viszont őket támogatta a lakosság többsége. A küzdelem a városi gerillaharc formáját öltötte. Frontális ütközetekre nem került sor; a felkelők lesből ütöttek rajta kisebb alakulatokon, semmisítettek meg szűk utcákba szorult tankokat, és ostromoltak meg néhány középületet. A szovjet tankok pedig célpont hiányában vaktában lövöldöztek – mozgó alakokra, épületekre, s oda, ahol felkelőket sejtettek. Egységes, vagy akárcsak jól körülhatárolható ideológiával a felkelők nem rendelkeztek. Kommunisták és antikommunisták, hívők és ateisták egyaránt akadtak köztük. A pillanatnyi célokon túlmutató közös törekvésük a nemzeti függetlenség visszaszerzése és a diktatúra megdöntése volt.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (438—439. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9