Közzétette:
A Kína iránti lelkesedés egyik időszakában, amikor Amerikában sokan azt hitték, hogy a Kuomintang-kormányzat és Csang Kaj-sek diktátor segítségével sikerül majd Kínát keresztény hitre téríteni, Kennet Wherry, nebraskai szenátor 1940-ben így álmodozott: „Isten segítségével fejleszteni fogjuk Sanghajt, szüntelenül építjük és átépítjük, mígnem éppen olyan lesz, mint Kansas City”.
A szenátor álma nem teljesült. Kína és Ázsia többi része a saját útját járja. Ha a nagyvárosok magas-épületeinek sziluettje helyenként New Yorkot vagy Chicagót idézi is föl – Ázsia csak bizonyos külsőségekben emlékeztet a Nyugatra. A civilizációk a változásban is megőrizték belső lényegüket. Az ázsiaiak könnyebben és zavartalanabbul alkalmazkodtak az újkori viszonyokhoz, mint az európaiak és az amerikaiak, akiket a műszaki haladás pesszimizmusban, elbizonytalanodásban, önbizalomhiányban megnyilvánuló orientációs válságba sodort. Ázsiában a fejlődés és modernizáció folyamata nem változtatta meg lényegesen a kultúrát, az életformát és a politikai hagyományokat. A nebraskai szenátor álma tudatlanságról, egyszersmind önteltségről árulkodik.
A babiloni Istar-toronyhoz vezető felvonulási utat lépegető oroszlánokat ábrázoló, színezett mázas téglareliefek díszítik.
Ennek is, annak is jelentős szerepe van a nyugati világ Ázsiához fűződő kapcsolataiban: a történelmi mozgatóerők és a politikai realitások elégtelen ismerete még a legutóbbi időkben is veszélyes nemzetközi válságokat, háborúkat okozott. Kína elszigetelése az 1949-es pekingi, kommunista hatalomátvétel után, valamint az, hogy az USA belekeveredett a vietnami háborúba a hatvanas és hetvenes években, csak azzal magyarázható, hogy a Pentagon és a State Departmen vezetői rosszul mérték föl a helyzetet.
Hogy Amerika és nyugati szövetségesei téves premisszákra és prognózisokra alapozták legtágabb értelemben vett Ázsia-politikájukat, bizonyára azoknak az objektív nehézségeknek a rovására írható, amelyek általában megnehezítik a nagyon különböző, nagyon régi és idegen civilizációk megértését. De már a bevezető elején is fel kell vetni – teljes komolysággal és illő szerénységgel – megérthetőek-e igazán az ázsiai civilizációk? Eljuthatunk-e megértésükhöz? Avagy a legkiválóbb megfigyelő is csupán nézője egy árnyjátéknak, amelynek közönsége soha nem láthatja a szereplők arcát, csak a hangjukat hallja és árnyékukat észleli a vásznon?
A jobbára nyelvi természetű nehézségeket egyáltalán nem szabad lebecsülni. De éppoly világosan látni kell, hogy alig akad kínaiul vagy japánul beszélő nyelvész, aki állandóan dicsekedve eme képességével – nyelvi tudásával ne akarná megalapozni politikai illetékességét és különleges beavatottságát. Az ilyen „szakértők” alkalmasint nem tudnak ellenállni a kísértésnek, s úgy viselkednek, mint a misét celebráló pap, aki az isteni kegyelmet közvetíti. A „szakértők” is ilyen közvetítő vagy tolmácsszerepet kívánnak betölteni, ami lehetővé teszi, hogy az üdvösség fénye csak rájuk sugározzék, és odasúghassák a sötétben ülő közönségnek: „Önök sohasem ismerik meg igazán az idegen kultúrát, az túlságosan bonyolult, de én majd megmagyarázom”. Valójában misztifikálnak, és nem a megértést segítik. A szakértők és újságírók céhének főpapjai jócskán profitálnak ebből.
Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (14-15. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X
