Észak-Amerika háborúi

Az Egyesült Államok alapításakor Észak-Amerika nagy részét még a vadászatból, halászatból és földművelésből élő indiánok lakták, akik többféleképpen reagáltak az európai telepesek beáramlására: némelyek szövetkeztek velük, mások háborúzni kezdtek.

Amikor az európaiak megérkeztek Észak-Amerikába a 15. század végén, a földrészt több száz, különböző nyelvet beszélő indián törzs lakta, melyeknek mind megvolt a maguk sajátos kultúrája. Világukba durván rontottak be az európaiak, akik másra akarták használni a földet, és rettenetes új betegségeket terjesztettek, például a feketehimlőt.

Olykor hoztak jót is, például délen a spanyolok a lovat, amelynek használata átalakította a prérilakó indiánok életét: így messzebbre követhették a bölények vonulását, melyeknek mind a húsa, mind a bőre igen fontos volt. Északkeleten az európai kereskedők a tűzfegyverekkel ismertették meg az indiánokat, melyek aztán szerepet kaptak mind a vadászatban, mind az egyre gyakoribb háborúskodásban. A 18. századra össze is találkozott a lovas és a puskás kultúra frontvonala, ami újabb változásokhoz vezetett a törzsek életében.

A gyarmati korszakban több törzs egyezkedett sikerrel az idegen kormányokkal, mindez azonban megváltozott, amikor előbb az angolok legyőzték a franciákat a gyarmati háborúban, majd Amerika kivívta függetlenségét. Ekkor erős, új központi kormányzat alakult, amely földet akart szerezni a fehér telepesek számára. Az indián népek függetlenségét ugyan elvben elismerték, mégis kényszerű költözködésekre kötelezték őket.

A vízesésnél: Feorge Catlin festménye az 1840-es évekből indiánokat ábrázol a kereskedelem egyik felkapott helyén, a Niagara-vízesés kanadai oldalába betüremkedő Table Rock sziklán (amely később több részletben beomlott a zuhatag szakadékába.

Ellenállás és kitelepítés

1812-ben az irokéz törzsek ( kajugák, mohaukok, oneidák, onondagák és szenekák) a rájuk kényszerített előnytelen szerződések miatt a britek oldalára álltak az amerikai függetlenségi háborúban, ám a vereség után kénytelenek voltak a mai Kanadába menekülni. A sóni indiánok főnöke, Tekamsze (ismertebb angolos írásmóddal (Tecumseh) ugyanekkor a középnyugati törzseket egyesítette az amerikai fehérek ellen, ám ő 1813-ban elesett egy csatában; szövetsége felbomlott.

Öt indián törzs (az ún. „civilizáltak”): a cserokik, kríkek, csikaszók, csaktók és szeminolok átvettek néhány szokást a fehérektől: az 1820-as évekre a cserokiknak például már voltak városaik emeletes házakkal, volt saját írásuk rendőrségük, bíróságuk, sőt 1827-től alkotmányuk is, Ezzel azonban éppúgy nem sokra mentek, mint a kríkek és a szeminolok a fegyveres ellenállással. Az Egyesült Államok 1830-as indiánügyi törvénye a „civilizáltakat” is elűzte földjeikről. Messze nyugatra, rezervátumokba kellett költözniük az úgynevezett „könnyek útján” (ez volt a fehérek eufemizmusa a népirtásra).

A fehérek a prérilakó indiánokkal is összetűztek, így a sziúkkal, csejenekkel, komancsokkal és kájovákkal, amint utakat és vasutakat építve egyre csak nyomultak előre az úgynevezett Vadnyugaton. Arattak olykor az indiánok győzelmeket is, például 1876-ban Little Bighornnál, de végül alulmaradtak a jobban felszerelt fehérekkel szemben, akik mellesleg kiirtották az indiánok számára létfontosságú bölényeket is. A fehér kormányzat mégis változatlanul tartott az indiánoktól, és tiltotta az olyan hagyományos összejöveteleiket, mint a kísértettánc; amikor a lakota törzs 1890-ben összegyűlt egy ilyen táncra a dél-dakotai Wounded Kneenél, lemészárolták őket.

Lakota harci toldísz: a prélilakó sziú indiánok, köztük a lakoták jeles harcosai ilyen sastollas fejdíszt viseltek. Ez a nép ott volt, azok között, amelyek 1876-ban Little Bighornnál legyőzték a George Custer alezredes vezette amerikai 7. lovasezredet.

Kanadában kevésbé sanyarú sors várt az indiánokra: az északnyugati, csendes-óceáni partvidék törzsei, például a haidák és tlingitek a 19. században mindvégig megőrizték a függetlenségüket, ellenálltak az európai betegségeknek és a keresztény térítésnek egyaránt. A még északabbra élő őslakók, az eszkimók )más néven inuitok) pedig még a 20. században is háborítatlanul élhettek lakóhelyük szélsőséges zordsága miatt.

Békeérem: az Egyesült Államok kormányai olykor ilyen érmeket ajándékoztak az indián törzsfőnököknek jó szándékuk jeléül. A fentit 1801-ben verette Thomas Jefferson elnök.

Kereskedelem

Az amerikai indiánok készséggel vették át az új tárgyakat és módszereket, s vásároltak az európaiaktól ruhát, üveggyöngyöt, kést, puskát. Aztán a 19. század közepére az utóbbi lett a legfontosabb, mert védeni kellett a törzsi területet.

Harci hagyományok

Az észak-amerikai indián törzseknek szüntelenül védelmezniük kellett a területüket. A férfiakat már fiatalon harcosnak nevelték, tökéletesen meg kellett tanulniuk lovagolni, lőni és kézifegyverekkel bánni.

Ruha és ékszer

Az indiánok a rendelkezésükre álló alapanyagokból – elsősorban szarvasbőrből – készítették praktikus és mutatós öltözéküket. Díszítésül leginkább más állati termékeket, így sündisznó-tüskéket, ló- vagy jávorszarvas-szőrt használtak, később pedig az európaiaktól beszerzett üveggyöngyöket.

Hiedelmek és rítusok

Az indián törzsek különféle szellemekben hittek. Életükhöz hozzátartoztak a szertartások, melyekkel ezeknek a jóindulatát akarták biztosítani. Hitük szerint papi és orvosi szerepet betöltő sámánjaik is a szellemek segítségével gyógyítottak, továbbá biztosították a vadászat és egy sor egyéb tevékenység sikerét.

Háztartás

Az indiánoknál a nemi szerepek markánsan különváltak. A legtöbb népnél a nők szedték a gyümölcsöt és művelték a földet, főzték meg és tartósították az ételt, vertek sátrat, készítettek ruhát. A férfiak jobbára vadásztak, halásztak, háborúskodtak, továbbá főszerepet játszottak a törzsi szertartásokon.