Zűrzavar a kínai császárkor végén

A Csing-dinasztia uralmának végnapjait a kínai nemzet megaláztatása, nagy zűrzavar, több háborús vereség és tömeges lázadás jellemezte. A császári kormányzat átvett Nyugatról néhány módszert, például a hadsereg átszervezését, de így sem tudta megakadályozni az idegen hatalmak behatolását az országba.

A császári hatalmat a 19. században a birodalmon belülről is fenyegették. A mezőgazdasági termelés immár nem tudta kielégíteni az egyre növekvő népesség igényeit, bár valamelyest enyhített a helyzeten a tömeges kivándorlás részint Délkelet-Ázsiába, részint Észak-Amerikába. Otthon azonban egyre fokozódott a szegénység és éhezés, s a tömeges elégedetlenséghez a nagy társadalmi egyenlőtlenség és a korrupt kormányzás is hozzájárult. Az évszázad folyamán négy nagyobb lázadásra is sor került. A legnagyobbik, az 1850—64 között lezajlott Tajping (így nevezték a lázadók s saját „mennyei királyságukat”) 20 millió halálos áldozatot követelt. Ám a belső elégedetlenségnek külső okai is voltak.

A 19. század elején Kína még képes volt szigorú ellenőrzés alatt tartani az európai és amerikai kereskedőket, 1839-ben aztán a kormányzat az ópiumkereskedelem megfékezésére tett kísérlete miatt háborúba keveredett Nagy-Britanniával. A háború elvesztése után át kellett engednie a briteknek Hongkongot, beengednie az országba a keresztény hittérítőket, és engedélyezni a briteknek a szabad kereskedést. Ezzel átszakadt a külföldi befolyást korábban feltartóztató gát, és Kína a hadseregének modernizálása dacára sem tudott ellenállni az idegenek követeléseinek. Pekinget kétszer is európai katonaság szállta meg, és az ország más részeit is irányításuk alá vonták. A misszionáriusok szellemi fronton indítottak támadást a konfucianizmus ellen, s a társadalmi és politikai élet is sokat változott nyugati hatásra. Végül 1912-ben az utolsó kínai császár is lemondott a trónjáról.

A császári hatalom jelképe: a 18. században épült pekingi Nyári Palota a Kínai Császárság fénykorának gazdagságáról és ízléséről árulkodik. 1860-ban aztán angol és francia katonaság tört be erre a szigorúan őrzött helyre.

Csata és háború

Amikor 1839-től a Kínai Birodalomnak össze kellett csapnia idegen hadseregekkel, világossá vált, hogy a sajátjának mind a felszerelése, mind a szervezete elavult. A kormányzat nagy erőfeszítéseket tett a modernizálásra, például fegyvergyárak létesítésével; mégis rendre vereséget szenvedtek a nyugatiaktól.

Politika és hatalom

A Csing császárok az államtanácsra és a tartományi kormányzókra támaszkodva uralkodtak, a jelölteknek a klasszikus konfuciánus műveltségből kellett vizsgázniuk. A császári udvarban eunuchok töltötték be az előkelőbb posztokat. A kiskorú fia helyett 1861—1908 közt uralkodó Cu-hszi anyacsászárnő mindenféle politikai és társadalmi változást ellenzett.

Ruha és ékszer

A 18—19. század során Kínában nem sokat változott az öltözködés, még a 20. század elején is ellenálltak a nyugati hatásoknak. A férfiak borotvált fejük tetején varkocsot hordtak a mandzsu uralom elfogadásának jelképeként (a varkocs ugyanis ősi mandzsu divat volt). A gazdag nők mintás brokát- és bársonyruhákat viseltek.

Kereskedelem

Kína az 1830-as évekig erősen korlátozta az importot. A külföldi kereskedőknek ezüsttel kellett fizetniük a porcelánért és a teáért, Ez akkor változott meg, amikor megjelentek az angolok az ópiummal. A két ópiumháború végén, 1860-ban Kínának meg kellett nyitnia egyes kikötőit a szabad kereskedelem, így a kábítószer előtt is.

Háztartás

A kései Csing-korszak gazdag hagyományt örökölt az elődöktől ezen a téren. A városokban számos kézműipari műhely gyártotta az emberek kényelmét szolgáló tárgyakat.

Hiedelmek és rítusok

A Csing-kori Kína államvallása a konfucianizmus volt, de a birodalomban számos buddhista és taoista személy is volt, és sokan gyakorolták az őskultuszt, továbbá élt itt egy nem jelentéktelen muszlim kisebbség, s a 19. századtól sikerrel tevékenykedtek a keresztény hittérítők is.