Csoóri Sándor – Egér

Közzétette:

 

 

Papírcsörgésre ébredtem föl, méghozzá ezüstpapíréra. Nyilván a tegnap esti csokoládé burkát csúszkáltatja ide-oda a huzat.

A következő másodpercben azonban már tudtam, hogy nem huzat, hanem egér.

Undor és idegesség fogott el. Hogy a csudába szivároghatott föl ide az emeletre, lépcsőházak védett határövezetén át? Vízvezetéken? Esőcsatornán? Óvatosan akartam fölülni az ágyban, hogy erőmet, ravaszságomat összpontosítva rajtaütésszerűen kapcsolhassam föl a villanyt. Sokat vártam a gyorsaságtól. A kigyulladó fény meg is dermesztheti; az ijedelem apró gombostűket lök a szívébe, s nekem már csak a hulláját kell kidobnom. Tervem sajnos nem sikerült. Rögtön az első moccanásomra megnyikordult az ágyvég. Elkezdett hevesen verni a szívem. Megmerevedtem, hallgatóztam. Megszűnt a papírzörej – az egér is hallgatódzott. Most már nemcsak én vettem tudomásul, hogy ellenség van a sSandor Csoorizobában, hanem ő is.

Pár pillanatig semmi. Aztán, mintha gombolyag gurulna végig a padlón, a papírkosár környékéről átsurrant a könyvespolc irányába. Az ágyam előtt futott el hajmeresztő bátorsággal. Ez már nyílt kihívás volt: partizánháború kezdete. Ugrás ki az ágyból, kattintás, villany, szemet vakító világosság – de egér sehol. A fölriasztott szoba tárgyai: a rádió, a kályha, az íróasztalszék, olyan bocsánatkérően néztek rám, mint berezelt kispolgárok, akik sorsdöntő időkben hímölnek-hámolnak.

Gyorsan végighárfáztam a könyveken, lábammal megrugdostam a legalsó sorban levő folyóiratokat, mondanom se kell: eredménytelenül. Megittam egy pohár vizet, és lefeküdtem. A villanyt azonban nem kapcsoltam le elővigyázatból, hátha előmerészkedik az éjszakai határátlépő, s a világosban könnyebben lefülelhetem.

Hogy ezután mi történt, nem tudom, mert reggel arra ébredtem, kint süt a nap, a szobában pedig fáradtan ég mind a három villanykörte.

Másnap éjszaka már fölkészülve vártam a betolakodót. Napközben legalább másfél órát gyakoroltam egyfolytában, hogyan tudom kampósbottal vakon, egyetlen bökésre fölgyújtani a villanyt. A végén már hibátlanul böktem. Ezenkívül odakészítettem magam mellé összecsavarva a legnagyobb és legsúlyosabb törülközőt, harci eszköznek.

Nem csalódtam. Az egér újra megjelent. Csak most harcmodort cserélve, nem a szemétkosár környékén ütötte föl támaszpontját, hanem napóleoni erénnyel a legsebezhetőbb helyen támadt: az ablak alatt beépített szekrény belsejében, ahol legszemélyesebb dolgaimat őrzöm: leveleimet, verseimet, kézirataimat s néhány csomag tiszta papírt, amire még ezután szeretnék írni. A tegnapi indulathoz képest ötszázszoros gyűlölet lökte agyamba a vért. Ha elcsípem ezt a kis nyiszger dögöt, nem ússza meg egyszerű agyonveréssel. Rózsaszínű szalaggal akasztom föl, tüsszentőport szagoltatok vele az utolsó pillanatban, megnyújtom, kerékbe töröm, lenyelem.

De gyorsan elszégyelltem magamat. Micsoda kicsinyesség! Szét tudnék szaggatni egy egeret, mert összevissza mocskolja a kézirataimat, cincog rajtuk, megrágja, levizeli őket, akárha az utókorom lenne. Fölszabadítanám magamban az alvó inkvizítort, miközben nagy hangon elítélem az inkvizítorokat? Beidegzett mozdulattal nyúltam a kampósbotért, s halálos biztonsággal kattintottam föl a villanyt, de már nem az eredeti rajtaütés édességével. Inkább azért, hogy benyúljak a szekrénybe, elővegyem irományaimat s beleolvassak: az egér nem jelképesen ficánkolt-e rajtuk? Nem kell-e eldobnom mindent, amit eddig írtam, s amit pedig ezután írok, sűrűbbre fogni, pontosabbra, kegyetlenebbre? Jó lett volna kitalálni gyorsan egy mondatot, egy széttörhetetlen verssort, amit a legfelső tiszta lapra odavéshetek magamnak, megnyugtatásul.

Az egér jelenléte valójában már nem is izgatott. Csak szelleme, mit lelkiismeretem követének éreztem. Sugalmazómnak, jótevőmnek. Szívesen meghívtam volna szalonnázgatni, zenét hallgatni; kiadtam volna neki éjszakára az egész szobát vadászterületnek, fürdőszoba- s vécéhasználattal egybekötve. De harmad- és negyednapon úgy vettem észre, egyáltalán nem érdekli az én humanizmusom, megható elérzékenyülésem. Cincog rá, ő egér, és szabad akar maradni. Ezt onnan tudtam meg, hogy mikor baráti szándékot sejtető lomhasággal keltem föl világot gyújtani, széket föllökve, ágyvéget csikorogtatva, ugyanolyan sunyin lépett olajra, mint első alkalommal.

Mit tehettem? Elfogadtam ismét a kihívást. A negyedik éjszaka után újra közönséges egérré züllött vissza, aki ellen emberi hivatástudatból is harcolnom kell.

A harc legmodernebb eszközét akartam bevetni ellene: fölajzott egérfogót, szalonnavéggel. Igen ám, csakhogy öt üzletben is voltam, és egyikben sem kaptam egérfogót. „Elfogyott” – mondták közömbös arccal. Legutolsó helyen azonban az egyik eladó közelebb hajolt, s odasúgta:

Tudja, mit? A kisipari módszert ajánlom. Virágcserép, fél dióra állítva. Az egér hozzáér a dióhoz, a cserép megbillen, zsupsz, már alatta is van.

Minden úgy történt, ahogy a jóindulatú eladó megjósolta.

A hatodik éjszakán került kezem közé az egér anélkül, hogy egy percig is idegeskedtem volna miatta. Mélyen aludtam, csak a cserép koppanására ijedtem föl.

Kő esett le a szívemről.

De rögtön másik zuhant a helyébe: mit csináljak vele, az áldozattal? Mennyivel jobb volt, míg izgatott, sarkallt, s lázító gondolat gyanánt futkosott koponyám belsejében. Eresszem el? Öljem meg? Több figyelmeztetést, tiszta ingerültséget és bosszúvágyat kaptam tőle, mint barátaimtól. Ő, a kis mitugrász figyelmeztetett kicsinyességemre s unalmasságomra; a szürkeség veszélyeire, mely autóverte por gyanánt száll be az ablakomon. Ő, a kis betolakodó keltette életre személy szerinti ellenfeleim arcát. Apró lábain a nyugtalanító idő szaladgált ide-oda. Ezért semmisítsem meg? Lökjem egy macskagyomor-pokolnál is mélyebb pokolba? Legalább egyszer nézhettem volna szemébe! De még most sem ismerem.

Ezt már kint, a fürdőszobában éltem át a vécé kagylója fölött tépelődve. „Hamlet nem fél ölni” – ötlött eszembe hirtelen a bölcs megállapítás. Már fordítottam is bele a kagylóba a nyomorultat, húztam rá a vizet, sodorja el, ne is lássam.

Pár pillanat múlva azonban – alig hittem a szememnek – ott úszkált a kagyló alján csillogó vízben. Mint kutya, fejét föltartva körözött kétségbeesetten. Most láttam először, hogy nyápic, kis semmiegér. Egyetlen macskafalat.

Elérzékenyültem és megsajnáltam. De ettől vált igazán ellenségemmé. Eddig szigorúságra ösztönzött, most meg ellágyulásra? Elszántan rántottam meg újra a vécé lehúzóját, s most már vitte, sodorta a víz a föld alatti Nirvánába.

De alig csitult el a sistergés, öblögetés, vízzuhogás hangja, szomorúságot s hiányérzetet éreztem: szegényebb lettem egy ellenféllel.

1962

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s