Mándy Iván

Csukás István – Ivánka, Iván, Mándy úr

Közzétette:

 

 

1.

Hamarább ismertem és szerettem, mint ahogy testi valójában találkoztam volna vele, vagyis mindent, vagy majdnem mindent tudni véltem róla, a könyveiből, az írásaiból, meg a szelíd, mosolygós legendákból, amik megelőzték, előtte jártak-gomolyogtak, mint a nyitott ajtajú kifőzdékből az ebédillat. És megszerettem, ahogy csak egy ifjú költő tud szeretni, áhítattal, rajongva, túlzón, életet lehelve a betűkbe, a világot képzelve a papírra. Ez biztos az én szerencsém volt, hogy sóvár és csodákra váró lelkem ilyen táplálékot kapott, a szerencséhez igazán csak egy apró lökés kellett, azt is megkaptam, hiszen ha egy üzlet beindul, nincs megállás, tobzódtam a szerencsében. És az irodalomban.

Ma is látom azt a sovány fiatalembert, még kamaszkori pattanásokkal az arcán, aki voltam, s ahogy álltam a Mányoki úti villa tetejére épített elfuserált műteremszobában, amely tele volt könyvekkel. Más bútor nem is nagyon volt benne, egy tükörajtós falusi szekrény, egy cserépkályha, egy heverő, egy asztal, a falon egy kézmosó csap, ócska, innen-onnan összeszedett darabok. De a könyvespolcok vadonatújak voltak, lakkozott deszkából készültek, befedtek minden szabad falat, s a padlóig tele voltak könyvvel. A könyvek gyönyörűen be voltak kötve, bőrbe, aranyozott betűkkel a gerincükön. A szoba lakója vizslaszemmel figyelte áhítatomat, ahogy álltam a könyvek előtt, mint akit varázs ütött, vagy mint egy éhes koldus a kirakat előtt, akinek a nyála csorog a finomságokra. Tetszhetett neki, mert barátságosan hunyorgott, hiszen hiába voltunk rokonok, az még semmit nem jelentett, sőt lehetett egy púp is a hátán a vidékről szalajtott unokaöcs, akit a legrosszabb esetben egy ebéddel és egy húszassal el lehet hárítani. De megérezhetett valamit, az ilyesmiben kiváló érzéke volt, malacorrát felém szögezte, mintha szimatolna, kerek képén nyájas mosoly terült el.

Na nézzük csak – motyogta, s tömpe ujját végighúzta a könyvek gerincén. Nem ért hozzá, egy centire vándorolt az ujj a bőrkötésektől, nehogy bezsírozódjanak! Ezt is megmagyarázta később. Mindig mindent megmagyarázott. Fáradhatatlan oktató volt, nála csak én voltam fáradhatatlanabb tanítvány. Míg meg nem halt a rokonból baráttá avanzsált drága Czibor János.

Na nézzük csak – motyogta. – Egy kis ellenméreg! Mondjuk Füst Milán. Próza meg legyen Ivánka…

Egy szerb és egy orosz? – kérdeztem, mert bár Mendelssohn hegedűversenyét már el tudtam játszani, de az irodalomban kissé járatlan voltam. – Miért hívod Ivánkának?

Mert olyan Ivánka.

S kihúzott két könyvet. De mielőtt odaadta volna, jött egy rövid intelem.

Kezet mosni, nem zsírozni! A szobából nem lehet kivinni!

A földre ültem, s rögtön olvasni kezdtem. Ez is tetszett neki. Elővett egy furulyát, s a fejem fölött furulyázott, mint egy Mányoki úti faun.

Füst Milánt átlapoztam; csupa vers. Ivánka könyvébe mélyedtem bele: Vendégek a Palackban, ez volt a címe, írta Mándy Iván.

A legjobb! – vetette oda Czibor furulyázás közben. – Csodagyerek! Prózában igen ritka.

S hogy mit értett ellenmérgen, és hogy mire kell, azt is elmagyarázta.

Téged most egyetlen veszély fenyeget, hogy karriert csinálsz, mint pártköltő! Ideális a származásod és ideális a tudatlanságod.

Furulyázott még egy kicsit, majd lepakolta az asztalt, leterítette egy pokróccal. Hamutartókat rakott ki, volt köztük egy csirkeitató is.

Jönnek a barátaim kártyázni. Póker. De te ne tanuld meg! Maradhatsz, de legjobb, ha meg se szólalsz.

A toronyszoba eltűnt a zavaros idővel együtt; hová tűnt, miért tűnt, a gazdája is útra kelt egy marék altató segítségével; eltűntek segítséggel vagy segítség nélkül a kártyázni odajáró barátok, Kormos, Abody; kettőnk szívében-fejében él még: Réz Paliéban és az enyémben.

Az a bizonyos könyv, a Vendégek a Palackban, valami csoda folytán ma is megvan, nálam van; mint a holt-tengeri tekercsek, dacol az idővel; rögeszmésen őrzöm, bele-beleolvasok, ámulok, hogy semmit se változott, nem romlott; s akaratlanul őrzi az ifjúságomat.

 

2.

Érthető, hogy felfokozott várakozással figyeltem Mándy Ivánt, amikor testi valójában is megjelent. Ez a Hungária kávéházban történt, odajártunk csapatostól fiatal költők, mint a vándormadarak, körbeültük a márványasztalt reggeltől estig egy szimpla mellett. Akkor ezt még lehetett, a pincéreket is mintha megfogta volna a hely szelleme, eltűrték, s szó nélkül hozták a számolatlan pohár vizeket, ami ingyen járt a fekete mellé.

Ivan Mandy by Gabor Szinte

Mándy Iván (Budapest, 1918. december 23. – Budapest, 1995. október 6.) Kossuth-díjas magyar író, 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta. | Szinte Gábor: Mándy Iván (festmény

Mándy Iván ebédelni járt ide, mint ahogy az izgatott hírszolgálat kiderítette, valahol máshol dolgozik s nem is kávéházban, hanem egy cukrászdában. Krémesek és dobostorták közt, állapítottuk meg kajánul. Kajánságunk mentségére legyen mondva, hogy mi meg a szomszédos Lucullusba jártunk enni, állva, tányér bablevest, gulyást, üres főzeléket – Lucullus elborzadva forgott a sírjában.

Az első, ami feltűnt: az öltözéke volt. Szerény szabású, kissé kopott, de mindig vasalt öltönyben járt, nyakkendő, kalap nyáron is, felöltő és esernyő. Mi összevissza öltözködtünk, a nyomor okán, kinőtt, érettségiről megmaradt ruhákban, kölcsönnadrágban, zálogházszagú télikabátban, volt, aki sujtásos flanel házikabátban. Nem is törődtünk vele, senki se tanított rá, nőttünk vadon, mint a dudva.

Volt valami tüntetésféle a konzervatív eleganciában? Még javában dúlt az „egyszerű proletár” idiómája. Tudtunk olyan fiatal íróról, aki piszkos ingben járt s ritkán mosdott, s ezt ráadásul öntudatosan hirdette is, hogy a prolik piszkos ingben járnak, nem nagyon mertek röhögni rajta, még a szerkesztők sem, legföljebb a háta mögött.

Mándy Ivánon nem röhögtünk, még csak nem is mosolyogtunk. Hogy is mondjam? Lefegyverzett kitartó udvariasságával, hipnotizált töretlen; halk jómodorával, mint egy állatszelídítő a vadakat. Mert később megismerkedtünk, de ez is olyan egyszerűen, szelíden történt, hogy nem is tudom már, ki mutatott be neki, azt tudom, hogy én kértem. Iván szelíden állt az asztalok között, türelmesen mosolyogva, én dadogva elhadartam, hogy minden könyvét olvastam. Erre is csak bólogatott, majd szinte bocsánatkérően javasolta, kicsit vékony, felcsúszó hangon, hogy keressem fel bármelyik délelőtt a Népköztársaság úti cukrászdában, ő ott szokott ücsörögni, most ebédelni szeretne. Majd finoman kezet fogott, s lesietett a Mélyvízbe. Ott se a nagy irodalmi asztalhoz ült, udvariasan odabiccentett a traccsoló, gyufázó, pénzt lehúzó kollégáknak, s oldalt foglalt helyet egy kis asztalnál s megebédelt, többnyire egyedül. Azt azért fél füllel hallottam a nagy asztal végén ülve, hogy a kimérten elegáns főpincér Mándy úrnak szólította. A főpincérnek hibátlanul működött a radarja, Mándy urat rögtön bejegyezte titkos almanachja első oldalára.

Torzított a szemem, elrajzolta a képet? De hát az a szemem volt, s a kép sincs olyan nagyon elrajzolva. Arra már gondolni sem merek, hogy milyennek látott ő minket?

Egyvalamit azért kezdtem kapiskálni, mégpedig azt a nagy felfedezést, hogy nem feltétlenül esik egybe az író külalakja az írásaival. Jellegzetesen kamaszkorvégi felfedezés, mégis máig őrzöm a szívemben, s a későbbi, ritka találkozásainknál is mindig meglepődtem egy kicsit. Mándy Iván ugyanis nem változott, meg merném kockáztatni, hogy a haláláig nem. Ezért külön csodáltam. Kesze-kusza fordulatokon átvergődött ilyen-olyan lelkem őszintén irigyelte ezt az állandóságot!

Mi az a különbség, amit már akkor észrevettem éles szememmel? Ha mint kurzusköltő nem is csináltam karriert – most hagyjuk, hogy miért nem –, azért a szívem a vaskosabb, erőteljesebb, néha illatosabb megjelenési testi formák, figurák, stílusok felé húzott! Nagy naivan, de őszintén hittem, hogy a szó és az élet egy! Nem kell röhögni, erre azért igen nagy példák voltak a szemhatáromon belül! Áhítattal kísérgettem Berdát s hallgattam profánul elgajdolt-celebrált miséit, vagyis miseparódiáit egy-egy kocsmában vagy szobrászműteremben. Valamelyik szekrény mélyén még ma is ott lapul egy magnószalag, amely őrzi e furcsa bacchanáliákat. Ministráltam Tamási Áron mulatozásainál, kibiceltem Déry kártyázásainál, s kiskutyaként követtem Tersánszkyt.

Akkor is sejtettem, de most már teljes világossággal látom, hogy Mándy semmivel sem volt kisebb író náluk! Lehet, hogy megtévesztett esendő szelídsége, nem csak engem, másokat is, de könyörtelen, világos szemmel nézte a világot, s nagy íróként pontosan és fölényesen meg is írta. És eredetien! Most, hogy ezeken a dolgokon tűnődöm, elámulok, hogy milyen eredeti író volt! Ez sokkal ritkább, mint hinnénk. Vannak igen jó, sőt nagy írók is, de nem feltétlenül eredetiek. Ami nemcsak azt jelenti, hogy már az induláskor teljes fegyverzetben lépett a porondra, átugorván a „kísérleteket”, „fejlődéseket” – hanem mit is jelent? Hogy mindig fel lehet ismerni a dallamot, hogy tökéletes hangszer muzsikál, hogy megejtően egyéni istenáldotta tehetség szólal meg, különös, üdítő szemszögből ábrázolva-mesélve a világot, mint Krúdynál. Isten szemüvegével nézte ő is a világot. Volt, mikor teljesen félreértették, volt, hogy elnémították, de mégis ő győzött a céduláival, eltéríthetetlen konokságával, meg hát persze: a zsenialitásával! A céduláiról legendák keringtek, ő maga is megírta, mint egy furcsa rögeszmét, ha behunyjuk a szemünket, már akinek még van szeme, egy férfi jelenik meg, aki a cukrászda márványasztalán rakosgatja a céduláit, s írja a remekműveket.

Jó ez a kép? Kell ez a kép? Mindenesetre kedves, s úgy-ahogy igaz is, könnyen megjegyezhető, közel áll a szívünkhöz, megmosolyogtató, talán, hogy ne nyomasszon nagyon óriási tehetsége s ne kedvetlenedjünk el saját kicsinységünkön. Biztosan tudta a titkot, hogy a legnagyobb erő a szeretet. Nemcsak az írásaiból sugárzott, hanem minden mozdulatából, gesztusából, életéből. Most, hogy itt hagyott minket, már csak az írásaiból sugárzik, meg még azok szeméből, akik láthattuk, közelről-messziről; de ez meg a mi külön ajándékunk. Megérdemeltük, nem érdemeltük? De hát az igazi ajándékot feltétel nélkül szokták adni.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (dia.pim.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s