Gusdu Elek

Gozsdu Elek

Közzétette:

 

 

A Gozsdu – vagy román helyesírással Gojdu – család története a valóságban mintha leleményesen kitalált példázat volna arról, hogy mennyire nincsenek elválasztó határok az egymás mellett és szükségképpen egymással együtt élő nemzetek, nemzetiségek között, és micsoda bűnöket álokkal alátámasztó ostobaság származással mérni egy nemzethez tartozást. Emanuel Gojdu (ha tetszik: Gozsdu Manó) a román irodalom- és kultúratörténet nagy alakja, aki Biharban élvén, természetesen igen jól tud, ha kell még versel is magyarul. Unokaöccse, fivérének fia, Gozsdu Elek a magyar elbeszélő próza egyik igen fontos klasszikusa még akkor is, ha egész életműve nem több két regénynél, két drámánál (amelyek közül az egyiket sohase játszották), egy novellás kötetnél, majd néhány késői, csak folyóiratban megjelent és kötetbe csak sok évvel halála után került novellánál és elbeszélésnél. És ehhez még hozzátehetjük eddig még teljes egészében ki nem adott időskori szerelmes levelezését, amelyről – akik kéziratban olvasták – azt mondják, hogy irodalmunk legszebb, leglíraibb s egyben legfilozófiaibb alkotásai közé tartozik.

Gusdu Elek

Gozsdu Elek (Ercsi, 1849. november 28. – Temesvár, 1919. május 26.) magyar író, elbeszélő, drámaíró, ügyvéd, kirendelt főügyész, Gozsdu Manó unokaöccse.

A család macedón-román-szerb keverék volt, módos polgárok a nemesi-jobbágyi Magyarországon. Tagjai attól függően, hogy a soknemzetiségű régi Magyarország melyik körébe kerültek, hol románnak, hol magyarnak, hol szerbnek tudták magukat, anélkül hogy bármelyiket is megérintette volna a nacionalizmus gyűlölködése. A hajdani Gozsdu Manó, a kitűnő szerb-magyar Vitkovics Mihály egykori patvaristája, Kazinczy és Fáy András barátja lelkes románságtudattal egy munkás- és harcos életet áldozott a román-magyar-szerb megértő testvériség hirdetésének. Unokaöccse, Gozsdu Elek lelkes magyarságtudattal volt hosszú évekig a szerblakta délvidéken magas rangú igazságügyi tisztviselő, és a hivatalos nacionalizmussal dacolva képviselte a kölcsönös nemzeti megbecsülés elvét. Persze, magyar anyanyelve mellett tökéletesen tudott románul is, szerbül is, és eredetiben olvasta nemcsak a német irodalmat, hanem a francia és angol klasszikusokat, filozófusokat, természettudósokat is.

Gozsdu életútjának sajátossága, hogy tulajdonképpen csak úgy mellékesen író, de ez a “mellékes” olyan színvonalú, hogy kortárs barátai – Mikszáth, Justh Zsigmond, Kiss József, később Ambrus Zoltán – a ritkán és lassú gonddal építkező írót azonnal a legjelentősebbek közt tartják számon. Műveltségét és érdeklődését tekintve lehetett volna természettudós is, filozófus is, jogászprofesszor is. És habár gyakran volt újságíró, lapok szerkesztője – életének útja a jogi pályán telt el, ügyész volt, és már harminckilenc éves korában “királyi főügyész”, vagyis a kor cím- és ranglistáján: méltóságos úr. Próbálkozott gyakorlati politikával is, a Tisza Kálmán-világ ellenzékéhez csatlakozott, de otthagyta pártját, amikor ott nemzetiségeket vagy származást becsmérlő hangok sértették demokrata és humánus erkölcsiségét. Számára egyszerűen érthetetlen volt, hogy ha egy macedón származású félromán-félszerb elődök leszármazottja érzelmei, neveltetése, közösségi tudata szerint természetesen magyar, akkor miért kevésbé az, aki szláv, német, zsidó vagy bármilyen elődök után ugyanilyen érzelmekkel, neveltetéssel, közösségi tudattal magyar. Egyébként felesége zsidó volt, aki sok bánatot okozott neki túlzott csillogni akarásával, és időskori fellángoló nagy szerelmének tárgya is zsidó asszony volt, rendkívüli műveltségű, finom lelkű nő, méltó szellemi társa az írónak, az elkomoruló lélek vigaszadója, sőt egyensúlyban tartója.

Gozsdu lassan érő művész volt, és egész írói tevékenysége igen szakadozott. Nemcsak jogásznak indul, de tulajdonképpen jogász egész életében. Közben azonban ifjúkorától fogva izgatja a filozófia, szinte szaktudományi szintű műveltséget szerez magának a bölcselet klasszikusaiból is, és divatos szerzőinek műveiből is. A pesszimizmushoz eleve vonzódik, de szokatlanul közel kerül a materializmushoz is. Gyötrődik Schopenhauer akkoriban igen népszerű komor idealizmusa és Büchner mechanikus materializmusa között. Majd megismeri Darwin tanait – Herman Ottó, a nagy haladó természettudós jó barátja volt -, és ettől kezdve érdeklődése egyre erősebben fordul a biológia felé. Szívós kitartással mélyed el a biológiában is.

Érdekes, hogy ez időben még az irodalomból főleg a francia romantika izgatja. Csak később fedezi fel Baudelaire-t és általa a francia dekadens költészetet, amelynek szépségkultusszal párosult pesszimizmusa jól megfelel lelki életének. A legnagyobb hatással azonban előbb Turgenyev, majd Dosztojevszkij ragadja el. A naturalizmustól elvileg idegenkedik, Zolát ugyanúgy sohase kedveli, mint idehaza a naturalizmust hirdető Bródyt. Ennek ellenére Zola és Bródy is hat rá. Legjobb műveiben föllelhető a naturalista elem is.

Amikor joggyakornok korában – bizonyára előzetes, de titkolt kísérletek után – novellákat kezd írni, amelyeket hetilapok le is közölnek, még főleg Dumas romantikus hatására ismerhet az olvasó. Sőt még az 1880-ban – tehát harmincegy éves korában – megjelent első regénye, Az aranyhajú asszony is jellegzetesen romantikus regény. Idáig még semmi sem emlékeztet a későbbi Gozsdura. Nem is volt különösebb hatásuk: a romantikához nemhogy Jókai, de a fiatal Mikszáth is jobban értett. De a két évvel később elkészült Köd című regény már a megtalált új hang. Nemcsak Turgenyev kétségtelen hatása, hanem a közélet iránt egyre jobban érdeklődő jogász valóságfelismerése tette lehetővé ezt a valóban realista regényt, amelynek már nem felfogása, hanem hőse romantikus. Itt két dzsentri áll szemben egymással: egy romantikus eszményeket valló ábrándos dzsentri és egy züllött, céltalan életet élő, a társadalomra már veszélyes létű birtokos. Kettejük küzdelmében a kor uralkodó osztályának végzetes ellentmondásai bontakoznak ki. Gozsdu kritikája ugyanúgy elmarasztaló, mint ugyanebben az időben Csikyé, de Gozsdu szigorúbb, következetesebb. Ez már az egyik fontos előzménye Mikszáth későbbi realizmusának. De több regényt nem ír. Felismeri, hogy igazi erőssége a novella. És amikor összegyűjtött novellái 1886-ban a Tantalus című kötetben megjelennek, az egész irodalom egyszerre felfigyel. A konzervatív kritika elmarasztalja a szerzőt filozofikus vonzódásáért, hőseinek bölcseleti és természettudományos töprengéseiért. Még azt is hangsúlyozzák, hogy ez a filozofikusság idegen a magyar embertől. Az egész reakciót bosszantja a szerző kultúrája, intellektualitása, de azt elismerik, hogy jó meseszövő és gondos stiliszta. A haladók pedig úgy lelkesednek ezekért a komoly, olykor komor történetekért, amelyekben tragikus emberi sorsok és gyötrődő lelkű emberek példázzák a kor társadalmi ellentmondásait, mint a nem sokkal előbb színre lépő Bródyért. Talán ez a párhuzamos siker volt az egyik oka, hogy a két kitűnő elbeszélő sose kedvelte személy szerint egymást.

De Gozsdu ezután jó időre elhallgat mint író. Most politizál, politikai lapokat szerkeszt, a kormány ellenzéke, de hamarosan csalódik az ellenzékben is. Visszamegy ügyésznek, és ettől kezdve gyors és egyenes az útja a főügyészségig. Csak a Nyugat nemzedékének feltűnésekor fogja el újra a költői ihlet. Talán azért is, mert ez időben, 1907-ben lángol fel időskori szerelme. Ötvennyolc éves már, de a nagy érzésben megfiatalodik. Újult erővel kezd írni. Nem sokat, de nagy műgonddal, évenként két-három remekmívű novellát. Ezek mind Kiss József lapjában, A Hétben jelennek meg. Különösen vegyül bennük a realizmus és a szecesszió szépségkultusza. 1908-ban sikerrel mutatják be A félisten című drámáját, amely a nagy reneszánsz szobrászról, Verocchióról szól. Kétségtelen, hogy ebben az időben már eltávolodott ifjúkora materialista hajlandóságától, valami filozofikus filozófiátlanság, még a miszticizmussal való játék is jelzi, hogy egyre kevésbé érti a világot, és igazán csak a szépségben talál vigasztalást (egyébként nagy szakértelmű műgyűjtő is volt). Azután írt még egy drámát, a Karriert, amelyet sohasem adtak elő színházban, 1912-ben könyv alakban jelent meg. És ezzel be is fejeződik írói élete. Késői novelláit kellene kötetbe gyűjtenie. De közbeszól az első világháború, és fia már az első hetekben elesik. Halála megtöri Gozsdut, hirtelen megöregszik, búskomor lesz. Magányos élőhalott még öt évig. Amikor 1919-ben hetvenéves korában meghalt, szinte el is felejtették. Végső művei, köztük költői értékű kései szerelmes levelei sokkal később és csak szemelvényesen jelentek meg.

Az irodalomtörténet azonban azóta többször is felismerte, hogy klasszikus elbeszélőink közé tartozik, egyenrangú a Nyugat nagy elbeszélőivel, se realizmusunk, se szecessziónk nem foglalható össze életműve nélkül.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s