Közzétette:
A kínai kultúra, kivált az irodalom, két és félezer éves hagyományokra tekinthet vissza. Ennél is régebbiek, 3000 évesek a kínai írás első emlékei, a Sang-korból származó feliratos csontok. A kínai irodalom jellemző vonása a historizálás.
A feudális korszakban (Kr. e. 8. sz.—Kr. e. 3. sz.) keletkezett az öt klasszikus könyv (az úgynevezett „King”-ek), köztük az „Ji king” (A változások könyve”) és a „Si king” (a Dalok könyve). A „Csu elégiák” szerzője, Csü Jüan, az első név szerint is ismert kínai költő (Kr. e. 300 körül). Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti uralma idején került sor az első könyvégetésre is (Kr. e. 213); akkor Konfucius műveit vetették máglyára. Konfucius és tanítványainak írásait csak a Han-korban kezdték újra becsülni. Az elkövetkező évszázadok irodalmát egyre inkább egyfajta arisztokratikus, elegáns stílus eluralkodása jellemezte, amely végül formalizmusba torkollott.
A „költészet aranykora” a Tang-dinasztia alatt érkezett el: az addig elterjedt természetlírától eltérően Li Taj-po (701—762) költészetében a lírai én kerül az alkotás középpontjába. Li kortársa volt Tu Fu, a hazája sorsáért aggódó, moralista költő. A Ming-dinasztia korában születtek az első nagy epikai művek: például a Lo Kuan-csungnak tulajdonított történelmi regény, „A három királyság regényes története” (1350 körül). A Mandzsu-dinasztia idején íródott a híres családregény, „A vörös szoba álma”.
A 19—20. század fordulóján jelentek meg a társadalmi problémák az irodalomban. A modern kínai irodalom atyja, Lu Hszün (1881—1936) „Egy őrült naplója” című művében határozottan leszámolt a konfucianizmussal és a megmerevedett társadalommal. Mao Tun (1896—1981) az egyik legjelentősebb regényíró („Ce-je”, 1933; magyarul: Éjfél, 1977).
A Kínai Népköztársaság kikiáltása után az irodalom is „osztályharcos” lett. Számos írót hallgatásra kényszerítettek. 1966-tól a kulturális forradalom idején sokuknak üldöztetésben volt része, sokan életüket vesztették. Jelenleg változatos formákban virágzik az irodalom, s az új Kína problémái tükröződnek benne. Nyugaton Csang Csie: Nehéz szárnyak című regénye a legismertebb.
Nyelv és írás
Kínában ma az úgynevezett han-kínai a legelterjedtebb nyelv. A modern irodalmi nyelvnek (mandarinnak nevezik) az észak-kínai pekingi dialektus az alapja.
Peking egy képe
A kínai írás fogalomírás. Néhány írásjegye 3000 évesnél is régebbi eredetű. Mindmáig alig változott: a klasszikus kínai nyelven (Kr. e. 500-tól) írott művek lényegében ma is érthetőek. A 18. századi „Kang-hszi szótár 47 021 írásjegyet tüntet fel. Ma mintegy 3000 írásjegy ismerete szükséges az újságok olvasásához.
1979 óta a kínaiak a „pinjint” tekintik a hivatalos átírási módnak, amely a latin ábécé alapján jelöli a kínai írásjegyek kiejtését.
Filozófia
A kínai bölcseletet inkább „az ég alatt” föllelhető társadalmi egység és harmónia vágya, és nem metafizikus spekulációk, absztrakt fogalmak jellemzik. A hagyományos felfogás szerint a mitikus őserő, a jang és a jin uralja a világot: az egyik a világosságot teremtő, alkotó férfi-őserő, a másik a sötétség, a befogadó nőiesség princípiuma – a kettő együtt alkotja a világegyetemet.
Kínában Kr. e. 200 körül jöttek létre a legfontosabb filozófiai iskolák: a konfucianizmus, a taoizmus és a motizmus.
A legnagyobb hatású kínai gondolkodó a Csü fu-ból való Kungce v. Kung Csiu (Kr. e. 551—479); nevét a 17. században latinosították Konfuciusra. A hagyományos értékek elismertetésére törekedett, társadalmi igazságot akart teremteni a hierarchikusan tagolt rendszerben, melynek a szellemi elit legyen a vezetője. Hivatalnoknevelés, engedelmesség, tiszta érzület, bölcsesség, bátorság és hűség, valamint minden korrupció kiküszöbölése az állam és a család rendjének megőrzése során – ezek voltak a vezéreszméi. A „Beszélgetések és mondások”-ban kifejezetten vallástalan evilági etika körvonalazódik. Meng-ce (Kr. e. 372—289), latinos nevén Mencius, azzal a gondolattal egészítette ki a konfucianizmust, hogy az ember természeténél fogva jó és könyörületes.
A taoizmus metafizikai szemléletű. Alapítója Lao-ce valószínűleg Kr. e. 600 táján élt, s Tao-Töking (Az út és az erény könyve) című művében fogalmazta meg tanítását a természettel való egyesülésről, a helyes útról (a taóról), a jin és a jang egybeolvadásáról. A tao mindig jelen van és tétlen, a dolgok mennek a maguk útján, az ember követi a törvényeket, isteni értelem igazgatja a világot.
Jin és Jang
A harmadik nagy gondolkodó, Mo Ti (Kr. e. 420 körül) az emberek egyenlőségéért, az egyszerű életmódért szállt síkra. A konfucianizmus hierarchikus társadalmi struktúrájával való szembenállását a kínai marxisták elevenítették fel.
Zene, színház, árnyjáték
Kínának évezredes zenei hagyományai vannak. Nagyon régóta fontos hangszer a dob, a furulya, a harangjáték és az öthúrú citera. A Csou-korban a zenének az ember, az állam és kozmosz közötti harmóniát kellett megszólaltatnia. A Ming-korszakban – részben arab hatásra – jelentős szerephez jutott az opera. A pekingi opera (18. század vége) klasszikus formája a kínai színházművészetnek: tulajdonképpen zenés játék, amelyben a zenekari muzsika és énekhang éppoly fontos tényező, mint a jelképes maszk, az akrobatika, a dobszó. A Kínai Népköztársaság létrejötte után leginkább forradalmi tartalmú operákat mutattak be, az utóbbi években azonban a pekingi opera visszakapta eredeti szerepét. Nagyobb jelentőségre tett szert a prózai színház is.
Kínai opera
Jellemző műfaj a Szung-korszak óta ismert árnyjáték: bőrből készített mitológiai figurákat mozgatnak bambuszpálcákkal egy megvilágított ernyő mögött; a bábukat mozgató színész énekel vagy szaval.
Kínai zenészek
Buddhizmus és Tibet
A buddhista tanokat az első században szerzetesek plántálták Indiából Kínába. A Tang-dinasztia korában a buddhizmus államvallás volt. Buddha tanítása a szenvedésről és annak feloldásáról, valamint a lélekvándorlásról és az út nyolc szakaszáról különösen a kulturális forradalom alatt volt a buddhista templomokkal együtt fanatikus támadások célpontja. Ma ismét kínaiak milliói zarándokolnak a buddhizmus négy szent hegyéhez: az Anhuj tartományban emelkedő „Kilenc virág hegyéhez”, a Szecsuánban lévő „Bozontos szemöldökök hegyéhez”, a Sanhszi tartománybeli „Öt terasz hegyéhez” és a „Palota-hegyhez” Putuo-san-szigeten.
A buddhizmus egyik irányzataként Tibetben alakult ki a lámaizmus (7. sz.) Legfőbb papjait buddhista istenségekként tisztelik: a pancsen láma Amitábha, a dalai láma pedig Avalokitéshvara reinkarnációja. A 17. századtól a papfejedelmek – a dalai lámával az élen – biztosították maguknak a világi hatalmat is.
1950-ben a kínai Vörös Hadsereg megszállta Tibetet. A dalai láma 1959-ben Indiába menekült. A tibetiek ellenállása – jóllehet 1965-ben autonómiát kaptak – azóta is erős.
Építészet, szobrászat, kerámia, festészet
A kínai paloták, valamint a buddhista és taoista templomok nagyon régi alapformája a többnyire fából készült, derékszögű alaprajzú, csarnokszerű épület. Jellemzőjük a gyakran mitikus állatszobrokkal díszített, lendületes tetőgerinc (pl. a Tiltott Város Pekingben). Az indiai sztúpákból fejlődött ki a buddhista pagoda, amelynek Kínában szögletes, gyakran négyzetes az alaprajza (pl. a hsziani Kis- és Nagy-Vadliba-pagoda).
Pagodák
A korai kínai szobrászat nagyszerű emlékei a Hszian körzetében 1974-ben felfedezett, Csin korabeli terrakotta hadsereg katonái, a a luojangi Lungmen-barlangok buddhista kőszobrai (5—7. sz), valamint a Tang- és a Szung-dinasztia idejéből származó kerámiafigurák. Híresek a Peking közelében és Nankingban lévő Ming-sírok monumentális kőszobrai. A Ming-dinasztia alatt virágzott a porcelánművészet is.
Porcelánváza a Ming-dinasztia idejéből, 16. század
Már a Han-korban magas színvonalú festészet alakult ki. Sajátos kínai világszemléletet tükröz az északi Szung-dinasztia korának tájképfestészete. A Mingek idején folytatódott és tökéletesedett a Szung-korszak festészetének törekvése, hogy egyszerűsítse a természeti formákat.
Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (274-275. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X Képek: Wikiwand
Kapcsolódó tartalom: Kína legdicsőbb korszaka
Lighthouse 