egri törökfürdő

Élet a Hódoltságban

Közzétette:

 

 

A drinápolyi békének és a speyeri egyezménynek köszönhetően a következő két évtizedben viszonylagos béke honolt Magyarország mindhárom szegletében. A Hódoltságban, amely az Oszmán Birodalom integráns részévé vált, berendezkedett a török. A polgári és katonai igazgatást összevonták, és új közigazgatási egységeket hoztak létre. Ezeket vilajeteknek hívták, amelyek élén beglerbégek, vagyis a bégek bégjei álltak. Kezdetben minden elfoglalt terület a budai vilajethez tartozott, amelyet a a pasának vagy magyarosan basának is nevezett budai beglerbég irányított. 1552-ben ezt kettévágták, és a déli rész központját Temesváron szervezték meg. A későbbiekben Győr (1594—1598), valamint Eger (1596-tól), Kanizsa (1600-tól), Várad (1660-tól) és Érsekújvár (1663-tól) központtal is szerveztek kisebb vilajeteket. A vilajetek szandzsákokra tagozódtak, amelyek élén a beglerbégeknek alárendelt bégek álltak. A vilajetek és szandzsákok pénzügyeit a defterdárok intézték, míg a bírói és a közjegyzői feladatokat a kádik látták el. Vitás esetekben a legrangosabb itteni jogtudós, a budai főmufti döntött.

Az oszmán állam társadalmi berendezkedése és tulajdonviszonyai alapjában tértek el az európaitól. Az Isztambulból irányított, ám Anatólia, valamint Mezopotámia mellett ekkor már a Földközi-tenger keleti partvidékére, valamint Észak-Afrikára is kiterjedő birodalom élén a teljhatalmú szultán állt, aki – bár az iszlám törvényeit neki is be kellett tartani – senkinek sem tartozott felelősséggel. Noha a termőföldek túlnyomó része ugyancsak az ő tulajdonát képezte, közvetlen kincstári kezelésben csak a legjövedelmezőbb területek maradtak. Magyarországon ezek közé tartoztak a nagy mezővárosok és környékük. Ezeket hívták hászbirtokoknak. A termőföld másik részét a szpáhiknak nevezett „félnehéz” lovas katonák és különféle hivatalnokok műveltették a hadjáratokat túlélő és helyükön maradó vagy idővel visszaszivárgó keresztényekkel, azaz a rájával („nyájjal”). Hadjáratok esetén nemcsak a szpáhik kötöttek kardot, hanem jövedelmükkel arányosan meghatározott lovas katona (dzsebelik)kiállításáról is gondoskodniuk kellett. Mivel a méltóságok gyorsan cserélődtek, s a szpáhikat is gyakran vezényelték a birodalom egyik sarkából a másikba, a török birtokosok nem gazdaságuk távlatos fejlesztésére, hanem a legnagyobb haszonra törekedtek. Minél több adót hajtottak be, annál több maradt nekik. A szpáhiknak, illetve az általuk alkalmazott török földbérlőknek fizetett adókon túl a falvak parasztjai a kincstárnak is adóztak. Ezt nevezték haradzsnak, amelyből a harács és a harácsolni szavaink erednek. S persze mindehhez járultak a rosszul fizetett török fosztogatásai. „ Ha – számolt be a török fegyveresek keresztényekkel szembeni bánásmódjáról Hans Dernschwam személyes élményei alapján 1555-ben – beteszik a lábukat egy faluba, végigjárják az összes házat, és minden ellenszolgáltatás nélkül elszedik a szegény emberek holmiját. És ahol mégis fizetniük kell, ott annyit fizetnek, amennyi nekik tetszik – vagyis egy akcsét adnak azért, ami tíz vagy tizenöt akcsét ér. Amikor lóra vagy kocsira van szükségük egész napi vagy még hosszabb útra, azt egyszerűen mindaddig igénybe veszik, amíg nem tudnak lovat vagy kocsit váltani, s mindezért néhány fillért adnak vagy éppenséggel semmit – s ráadásul még jókora ütlegeket is kimérnek. És egyetlen keresztény sem folyamodhat önvédelemhez, nem üthet vissza törököt, mert ha mégis megtenné, ez egykönnyen az életébe kerülne, de legjobb esetben is cudar verést kapna, s ráadásul mindenét elveszti. Ilyen alávetettségben tartja most a török a magyarokat. A nagy magyar mezővárosokban és falvakban, ha tíz török vagy akár csak egy szál szpáhi, janicsár vagy kádi él, jó néhány száz vagy akár ezer ember tartozik mindazt feltétlen engedelmességgel elviselni, amit ezek parancsolnak.”

A hódoltsági parasztság amúgy is súlyos helyzetét tovább nehezítette, hogy a királyi Magyarországra menekült földesuraik, az egyház és az uralkodók is igényt tartottak korábbi jövedelmeikre. Bár a magyar jobbágyok erről szívesen megfeledkeztek volna, a katonák kíséretében megjelenő adószedőkkel nemigen mertek és tudtak ujjat húzni. A kettős adóztatás rendszerébe egy idő után a török hatóságok is beletörődtek, s a furcsa helyzetre azzal válaszoltak, hogy katonáikkal maguk is be-becsaptak a végvárak mögötti magyar területekre rabolni és fosztogatni. A többszörös adóteher alól leginkább az állattartásra berendezkedett pásztorok voltak képesek kibújni, akik viszonylag gyorsan tudták egyik legelőről a másikra hajtani a csordáikat, s a mocsaras, ligetes területeken azokat akár több napra is elrejteni.

A több száz km hosszan húzódó határvonalat kezdetben mintegy 10—12 ezer, a későbbiekben 18—20 ezer török, illetve muszlimmá lett délszláv katona védte. Ezek egyik csoportja a birtokjövedelemmel fizetett szpáhik közé tartozott, míg másik részük a török haderő fő ütőerejét képező janicsárok közül került ki. Mellettük a legtöbb várban szolgáltak tüzérek, különböző kisegítő alakulatok, és a dunai flotta hajóin naszádosok. A katonák közül mintegy 4—5 ezren Budán és Pesten állomásoztak, a többiek a határvonal menti várakban. Az aprócska őrtornyokat és palánkvárakat mindössze néhány tucat, olykor 10—20, nagyobb erősségeket néhány száz katona védte. A fegyveresek és a hivatalnokok ellátásáról tekintélyes kiszolgáló személyzet, kézművesek, kereskedők és boltosok gondoskodtak. Pontos számukat nem ismerjük, a becslések szerint összesen mintegy 50—80 ezren lakhattak az országrészben. Ezek többsége a stratégiailag fontos erősségekben rendezkedett be, melyek lakóit tervezetten kicserélték. Ezzel magyarázható, hogy 1570 táján Esztergomban, Visegrádon és Nógrádon már csak muszlimok és görögkeleti háztulajdonosok szerepeltek az összeírásokban. Ugyanebben az időben Buda katonasággal együtt 7000—8000 fős lakosságának mintegy harmada tartozott a mohamedánok közé, Vácott a házak felét birtokolták, Szegeden viszont csak harmadát.

Buda& Pest in 1517

 

Pest és Buda 1617-es látképe egy színezett rézkarcon. Az előtérben egy török méltóságviselő látható buzogánnyal és egy magyar katona fokossal és az oldalán szablyával.

A vegyes lakosságú települések különböző vallási csoportjai egymástól elkülönülten, gyakran külön városrészekben és saját törvényeik szerint éltek. Bár a megszállók kezdetben törekedtek saját jogrendszerűknek az érvényesítésére, idővel kénytelenek voltak beletörődni, hogy mindegyik közösség a saját normái szerint és saját elöljáróinak engedelmeskedve éli életét. Bár ismerünk panaszos magyar beszámolót arról is, hogy az alföldi mezővárosok – Debrecen, Békés, Makó és Halas lakói „teljességgel elidegenedtek a kereszténységtől”, a muszlim vallásra való áttérések ritkaságszámba mentek. A balkáni népek jelentős csoportjaitól eltérően a magyarországi keresztények túlnyomó többsége nemcsak nyelvét, hanem vallását is megőrizte.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (179—181. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s