Sarkköri Nemzeti Vadrezervátum

Egyesült Államok

Az inuit (eszkimó) nyelven „szakállas”-nak nevezett, kis híján földig érő szőrrel borított pézsmatulok minden más élőlénynél inkább jelképezi a sarkvidék hidegét, amint rendületlenül gázol kurta lábával a hóviharban. Ő még a jégkorszakból itt felejtett állatfaj, azoknak a maradéka, amelyek jó tízmillió éve jelentek meg Földünkön. Hosszú, görbe szarva kissé emlékeztet a már kihalt mamut agyarára, bundája puha, meleg és igen értékes. Csordáinak létszáma az évszaktól függően változik. Más nagyobb testű állat nem is járja egész évben a Beaufort-tenger menti síkságot.

De vessünk egy pillantást a többi állatra is! A magányosan járó jegesmedve ugyan jobban kedveli a tenger jegét, ám nem egy viselős nőstény szárazföldi hóbuckában ás magának vackot, például a Pokok- vagy a Camden-öbölben. Késő ősszel jönnek ki a szárazföldre, novemberben készítik el a kuckójukat, majd a következő két hónapban egyfajta félálomban szülik meg egy vagy két kölyküket, akik az üreg biztonságát élvezik áprilisig, amikor a medvék visszatérnek a tengerre kedvenc zsákmányuk, a fóka miatt.

A vénasszonyok nyara bearanyozza a sarkvidéki tájat is. A hófödte Brooks-hegység választja el az északi parti síkságot a déli völgyek számos vízfolyás szabdalta fenyveseitől.

A rövid nyár folyamán megérkezik a tundrára a többi állat is: vöcskök és vadkacsák rajzanak, hattyúk párzanak a deltákban; a ragadozómadarak alacsonyan repülnek, hátha elcsíphetnek néhány lemminget; sarlós partfutók, lile- és verébalakú madarak építik rejtett fészkeiket az alacsony, hűvös növényzetbe. Az örök hó nedvesen tartja a talajt, ezért a sarkköri növények nyáron gyorsan nőnek: ilyenkor nem nyugszik le a nap, és bőven van mit legelnie a 160 ezer Grant-szarvasnak is, akik évente megérkeznek ide 1200 kilométerről, a Porcupine-folyó mellől, hogy aztán július elején újszülött borjaikkal hazainduljanak.

A rezervátumot a Grant-szarvasok két csordája is rendszeresen látogatja: a szövegben is említett Porcupine, valamint a 70 ezer fős Központi Sarkköri.

A kacsák és a ludak akkor hagyják el a sarkkört, amikor már elegendő zsiradékot halmoztak fel a szervezetükben a délre vándorláshoz. Szeptember közepéig a madarak java távozik, hogy valami melegebb helyen teleljen. Csak a hófajdok, varjak és vízirigók maradnak, hogy itt töltsék a hosszú téli éjszakát. Innen délre esik a 3 kilométer magas Brooks-hegység, mely 120 kilométer hosszan húzódik nyugatnak a parttal párhuzamosan, attól 15—65 kilométerre. Ez a legészakibb hely, ahol a szirti sas még előfordul.

A park ökorendszere meglehetősen ingatag, bár nem annyira, mint a szomszédos kanadai rezervátumé, amelynek 160 különféle vize van. 6 ezer kilométernyi partvidék képezi a szerves ásványkincseket rejtő úgynevezett 1002-es körzetet (az amerikai Geológiai Felügyelet becslése szerint 10,3 milliárd hordó kőolajat lehetne kitermelni innen). Az amerikai Kongresszusnak kellene engedélyeznie a kiaknázás elkezdését, és erre mindeddig nem került sor, de sokan gyakorolnak erőteljes nyomást azért, hogy megtörténjen. Sajnos Obama elnök legutóbbi kísérlete ennek a régiónak a védetté nyilvánítására nem járt sikerrel.

A WeAreTheArctic sürgeti az Egyesült Államok kormányát, hogy egyszer és mindenkor megvédje a vadrezervátumot. (Kép: US Fish and Wildlife Service)

A park névjegye

Hol található: Alaszka északkeleti sarkában
Megközelítése: Fairbanksből repülővel Fort Yukonba, Kaktovikba vagy Deadhorse-ba
Területe: 78 051 km²
Alapítva: 1960
Állatvilága: több mint 200 madárfaj (bagoly, ölyv, sólyom), 46 emlősfaj (ebből 39 őshonos, köztük jegesmedve, grizzly, feketemedve, farkas, róka, rozsomák, pézsmatulok, vadjuh, karibu, jávorszarvas, hócipős nyúl, mezei egér), 42 halfaj (pl. szabling, pénzes pér, csuka)
Növényzete: partvidéki tundra, hegyi tundra és tajga (pl. lucfenyő, nyír, nyár)
Útvonalai: semmilyen jelzett út nincs
Éghajlata: sarkvidéki, tundra
Mikor utazzunk: nyáron