magyar határok (1918-19)

A belgrádi katonai konvenció

Közzétette:

 

 

Száz évvel ezelőtt, 1918. november 13-án Belgrádban a magyar kormány és az antant balkáni haderőinek képviselői 18 pontos fegyverszüneti egyezményt írtak alá. A dátum mára szinte teljesen kiveszett a közemlékezetből, noha november 13. volt az ország első lépése a Trianonig vezető úton.

Károlyi néhány órával kinevezése után megalakította kormányát. Programja lényegében megegyezett a Nemzeti Tanács október 26-i kiáltványával. Egy olyan független és demokratikus köztársaság létrehozását célozta meg, amelynek közéletében – kiterjedt önigazgatási jogok birtokában – a nem magyarok is államalkotó tényezőként vehettek volna részt. A körülmények azonban nem kedveztek céljai megvalósításának. A győztes nagyhatalmak Magyarországot vesztes államként kezelték, s a vae victis elvét alkalmazták vele szemben. Belülről ugyanakkor a háború alatt kiéleződött szociális és nemzetiségi ellentétek nehezítették a kibontakozást.

A kormányzat első jelentős lépése egy katonai konvenció megkötése volt a balkáni francia Louis Franchet d’Espèreyhaderő parancsnokával november 13-án. A 18 pontos szerződés előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá a Szeged-Baja-Pécs-Varasd vonaltól délre eső bácskai és drávaszögi körzeteket. A Károlyi-kormány ezt átmeneti megoldásként fogta fel, s bízott benne, hogy a végleges rendezést jelentő békeszerződés az ország szuverenitását és területi épségét egyaránt biztosítani fogja.

 

magyar határok (1918-19)

Magyarország ideiglenes határai 1918—19-ben

A szerződés aláírását követő napokban a szerb-francia, illetve a román hadsereg gyorsan birtokba vette a demarkációs vonaltól keletre és délre eső területeket, s ezzel egy időben a cseh légiók is megjelentek Felső-Magyarország szlovákok lakta nyugati övezetében. A nemzetiségi lakosság képviselőivel való esetleges megegyezés esélyeit, amelyet a kormány alapvető feladatának tartott, ez a körülmény jelentősen rontotta. A Román Nemzeti Tanács azt követelte, hogy az ország 26 keleti vármegyéje helyeztessék a Nagyszebenben megalakítandó román nemzeti kormány szuverenitása alá. A nemzetiségi ügyek magyar minisztere, Jászi Oszkár november 13—14-i aradi tárgyalásai során ezzel szemben lehetőség szerint homogén nyelvi kantonok kialakítását javasolta a románok által igényelt területeken, s a Román Nemzeti Tanács adminisztratív hatalmát csak a román többségű kantonokban ismerte volna el. A tárgyalások ezért megszakadtak, és december 1-jei gyulafehérvári gyűlésükön a románok kimondták egyesülésüket a Román Királysággal. A következő nap a román hadsereg átlépte a Belgrádban kijelölt demarkációs vonalat, és megkezdte az 1916-os bukaresti szerződésben neki ígért területek birtokba vételét.

Biztatóbban indultak a szlovákokkal folytatott tárgyalások. Egyik vezetőjük, Milan Hodža november végi budapesti megbeszélései során olyan demarkációs vonalat fogadott el, amely nagyjából-egészében megfelelt a szlovák-magyar nyelvi választóvonalnak. Más szlovák vezetők és különösen Prága számára azonban elfogadhatatlan volt egy ilyen megoldás. Hodžát ezért dezauválták, s párizsi kapcsolataikat felhasználva elérték, hogy december 23-i jegyzékükben az antanthatalmak egy jóval délebbre húzódó, s lényegében később megállapított politikai határral megegyező demarkációs vonalat állapítsanak meg.

A szerbekkel, akik november 25-ei újvidéki gyűlésükön egyszerűen deklarálták a megszállt dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához, tárgyalásokra sem került sor. Lojalitást Magyarország iránt csak a szétszórtan élő németek és a nemzeti öntudat szempontjából legfejletlenebb ruszinok egyik irányzata mutatott. 1918 végén, illetve 1919 elején mindkét nemzetiség széles körű autonómiát kapott. Ezek az eredmények azonban eltörpültek Erdély, a Felvidék és Délvidék elvesztése mellett, amely mind a kormányt, mind a közvéleményt mélységes megdöbbenéssel töltötte el. Az ellenség feltartóztatására átfogó intézkedés ugyanakkor nem történt. Károlyi és környezete úgy gondolták, hogy a szervezett katonai ellenállás rontaná Magyarország esélyeit a békekonferencián.

Ilyen vészjósló körülmények közepette folyt a kormány belpolitikai programjának megvalósítása. Miután IV. Károly november 13-án lemondott az „államügyek vitelében való részvételről”, a Nemzeti Tanács november 16-án egy budapesti népgyűlés keretében proklamálta a „népköztársaság” kikiáltását. Az ideiglenes köztársasági elnök Károlyi Mihály lett. Ezzel egy több mint 400 éves közjogi kapcsolatnak szakadt vége. Magyarország független lett, ám erre a függetlenségre ilyen körülmények között valószínűleg senki sem vágyott.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (392—394. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s