Közzétette:
Harminc éven át ő testesítette meg a szabad Franciaországot, amelynek élére állt a második világháborúban, majd kivezette a gyarmati korszakból.
Az 1960-as években szokatlan dolog volt, hogy egy háborús hőst hosszasan sminkeljenek. 
Ám Charles de Gaulle, aki egyben a Francia Köztársaság elnöke is volt, jól tudta, hogy a megjelenés a televízióban legalább annyira fontos, mint egy kiváló haditerv a csatában. Jó oka volt erre, hiszen egész Franciaország arca kívánt lenni a világ előtt. Egy-egy televíziós beszéd előtt semmit sem bízott a véletlenre: többször elpróbálta a szöveget, és a legjobb szakemberek segítségére támaszkodott, többek között Brigitte Bardot sminkeséére.
Magába a történelembe is egy beszéddel lépett be – igaz, ez még csak rádión hangzott el, 1940. június 18-án: – A helyzet teljes ismeretében szólok önökhöz. Kérem, higgyék el nekem: Franciaország ügye nem veszett el!… Franciaország nincs egyedül. Nincs elszigetelve.
De Gaulle 1940. június 18-án a BBC stúdiójában nevezetes rádióbeszédét mondja, amelyben kitartásra és ellenállásra buzdítja honfitársait a megszálló németekkel szemben.
De Gaulle ezeket a szavakat Angliában, a BBC stúdiójában mondta el, miközben odahaza az ő volt parancsnoka, Philippe Pétain marsall éppen egyezményt írt alá a németekkel. Ő maga ekkor még csekély politikai tapasztalattal rendelkező katona volt, ám a szabad Franciaország jelszavával fogódzót nyújtott a megszállt ország ellenállásának (mit sem törődve azzal, hogy a németekkel kollaboráló honfitársai távollétében kimondták a fejére a halálos ítéletét). Amikor Párizs felszabadult, ő már az ideiglenes kormány elnökeként tért oda vissza.
1944. november 11-én de Gaulle és a vele szövetséges Winston Churchill brit miniszterelnök a Diadalívvel a hátuk mögött vonulnak végig a Champs-Élysées-n a felszabadult Párizsban.
Büszkén képviselte országa nagyságát, a grandeurt, és mind a háború alatt, mind utána egyenrangú félként kezelte a szövetségeseket. A Egyesült Királyságnak például maradéktalanul visszafizette az ellenállásnak nyújtott segély összegét. Ezzel kezdetét vette életének új szakasza, az államférfié; egyik első dolga volt megadni a szavazójogot a nőknek.
1960 decemberében de Gaulle immár államelnökként látogatott az akkor még francia gyarmat Algériába. Egy Oran közeli, eléggé békésnek ítélt kisvárosban el is vegyült a nép között. Ám nemsokára országszerte heves tüntetések kezdődtek, melyek végül Algéria 1962-es függetlenedéséhez vezettek.
1946-ban úgy tűnt, hogy pályafutásának máris vége szakad, mert lemondott a miniszterelnöki tisztről. 1958-ban azonban visszatért a politikai porondra: elsöprő többséggel választották államelnökké. Ezt a tisztséget 1969-es lemondásáig töltötte be.
Országának égető szüksége volt a hírnevére, döntésképességére a nehéz helyzetekben, s a következetességére, különösen az afrikai gyarmatok függetlenedési folyamatában. Az ő béketárgyalásai vetettek véget a 8 évig húzódó algériai háborúnak, és vezettek az afrikai ország önállósulásához. Odahaza de Gaulle intézményeket állított talpra, s olyannyira megerősítette Franciaországot, hogy ismét nagyhatalomként tartották számon; nem mellékesen a negyedik atomhatalom lett a világon. Határozottan antikommunista volt, ugyanakkor fellépett az angolszász hegemónia ellen a nyugati világban: ellenezte mind az Egyesült Államok vietnami háborúját, mind Nagy-Britannia belépését az Európai Közösségbe. Pályafutása során eleget tett le az asztalra ahhoz, hogy utóda, Georges Pompidou méltán jelenthesse ki: – De Gaulle tábornok halott; Franciaország megözvegyült.
Forrás: Roberto Mottadelli, Gianni Morelli – A 20. század legmeghatározóbb egyéniségei (90—95. oldal) Corvina Kiadó, 2018 ISBN 978 963 13 6495 8
Lighthouse 