Arany János kései költészete: az Őszikék

 

 

Arany János 1856-ban kis bőrkötésű könyvet kapott ajándékba Gyulai Páltól, melynek kapcsos zárát kulccsal lehetett zárni. A zárható, „kapcsos könyv” alkalmas volt arra, hogy legbelső magánügyeit írja bele – így pl. keserűségét az akadémiai főtitkári lakás bonyodalmai miatt vagy unokája, Szél Piroska sorsa iránti aggódását. 1877-ben, megszabadulva a hivatali munkától, saját kedvtelésére kezdett verseket írni, s ezek egytől-egyig itt találhatók, élükön ezzel a bejegyzéssel: „Új folyam. 1877. Őszikék.” Az utóbbit a ciklus címének szánta. Ugyanakkor nem szánta műveit közlésre, annyira nem, hogy a ciklus csak halála után látott nyomdafestéket. Arany életében mindössze tizenöt vers vált ismertté, ezeket barátai könyörögték el a költőtől. Arany félt attól, hogy az időközben megváltozott közönségízlés nem fogadná kedvezően költeményeit, amiben megerősítette az, hogy A tölgyek alatt című versét egy névtelen tollforgató kigúnyolta. Jóllehet a gúnyvers szerzője nem a fiatal írók közé tartozott, Arany nemzedéki támadásnak vélte, s ekkor – 1878-ban – közzé tette az egy évvel korábban írt, Reviczky Gyulával vitázó, Kozmopolita költészet című ars poeticáját.

Az Őszikék legalapvetőbb jegye a megváltozott indíték: az, hogy eleve privát költészetnek készült. Aranyt lelkileg felszabadította a számára olyannyira ismeretlen helyzet: egyetlen évben több verse született, mint korábban évtizedek alatt. Kései lírája sok tekintetben ellentéte addigi életművének; Komlós Aladár – ha némiképp túlozva is – találóan állapította meg Aranyról: „Mikor 77-ben újból megszólal, a hazafias probléma helyett egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírája hangzik a lantján. Az utolsó nemzeti bárdból így lesz az első dekadens: Pest egyik első költője, aki kedvetlenül nézi a fejlődő főváros visszás jelenségeit.” Az Őszikékről Péterfy Jenő írta az első értő kritikát (1888-ban), s voltaképp a Nyugat költőire várt igazi felfedezése. „Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. – szögezte le Kosztolányi 1917-ben. – Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges.” Schöpflin Aladár a belső cenzúrának az öregkorral járó kiengedésével magyarázta Arany kései líráját. Németh G. Béla még 1972-ben is úgy találta, hogy az Őszikék sem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemel: hiszen agyondicsérték „a balladásan földíszített, de alapjában kevéssé jelentős” Híd-avatást, miközben olyan remekműveket nem méltattak kellő figyelemre, mint a Naturam furcâ expellas vagy az En philosophe. Hogy ebben a privátlírában milyen lehetőségek rejlenek, bizonyíthatják napjaink dekonstruktivista ihletű Arany-elemzései is.

Forrás: magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/ajpalya7.htm

 

 

Az „Őszikék” a Kapcsos könyvben

 

Epilogus

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, —
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hírnév, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek —
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’
S hány reményem hagyott cserbe!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Naturam furcâ expellas

Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; —
Szóval: csinált commotiót.

“No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”

Így kongatom most untalan
E verseket — bár hangtalan.

(1877. júl. 9.)

Tamburás öreg úr

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, — s magyar a némettel; —
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
— Tiszta remekké magába’ szülemlő —
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindvégig

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.

Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?…

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kíméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, —
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban —
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
— Mint tücsöké nyáron —
Vész is ki dalod.

(1877. júl. 24.)

 

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár