Liliput egy az egyben

 

 

Utazás Hollandia múltjába

A parkolóhelyen befizetünk 25 cent belépődíjat, utána besétálhatunk Markenbe. A falu az egykori Zuiderzee egyik szigetén van; a vihar azelőtt a tenger habjait az utcákra sodorta. Ezért csaknem minden ház – tetőtől talpig fából, elöl-hátul zöldre mázolva – lábazaton áll: a „földszint” az első emelet. Az emberek valóságos babaszobákban élnek. Minden ruhájuk csíkos, virágmintás, színes fonalakkal kivarrt; tarkára festik a dobozokat is, melyekben díszeiket tartják. A nők főkötője alatt a pónifrizura nem divatos géltől, hanem cukros víztől kemény. Az idős férfiak fekete, kerek plundrájukban olyanok, mint a marabuk a Szerengeti Nemzeti Parkban.

 

Marken – Kevesebb, mint egy órányi távolságra Amszterdamtól

Amszterdamból jövünk, a hídon át, amely keleten átszeli a keresztrejtvényszerű „IJ” nevet viselő öblöt, Ijsselmeert, s végighaladunk a parti úton Monnickendamig. Szél, káka, felhők, harangjáték, sirályok. Negyed órán belül évszázadokkal magunk mögött hagyjuk a nagy, lüktető várost. Ebből a szempontból Hollandia olyan, mint a Rijksmuseum: teszünk néhány lépést, a következő teremben máris egy másik korban vagyunk.

A part menti vendéglőben üldögélünk, s a csillogó víztükör fölött a túlpartot nézzük, Volendamot, ahonnan Antje asszony csipkefőkötője származik. A most megkezdett utazás ugyan nem korszerű, de egy olyan Hollandiába vezet, amilyennek az emberek képzelik: manóország Kelet- és Nyugat-India között. Egy az egyben olyan, mint Liliput.

Megállunk Edamban, Trinjte Keever női óriást ábrázoló szobra előtt, amely 2,6 méter magas, s a Dam téri Herenhuíjse-palota tetejéig ér. Itt már biztosak lehetünk: Jonathan Swift erre járt! Az ilyen településeken a fantázia is vándorútra kél velünk, recsegő-ropogó, tölgyfatestű hajókban, melyeket itt ácsoltak: egész flottákat Anglia és a Malabár-part előtt állomásozó portugálok ellen, az ágyúcsövekben kerek piros sajtokkal. Barna vitorlájú kétárbocosok imbolyognak a rakpartnál, integetnek zászlócskáikkal, s hobbi-kapitányokat várnak Amszterdámból.

Bár most befelé haladunk a szárazföldre, mégis a régi vizitutat követjük, ahol 300 évvel ezelőtt a hazatérő bálnavadászok hajóztak megmámorosodva az aranyló bálnaolajtól. Purmerenden át De Rijpbe érkezünk. A Tuingrachtot s a Rechtestraatot vörös téglából épült cukorgyár díszíti, a tanácsháza olyan mint a képeskönyvekben. Mindenki ismeri Jan Adriaanszoon nevét, akit „Leeghwaternek”neveztek: ő találta fel, hogyan lehet szélmalmok segítségével kiszivattyúzni a vizet a földekről. Nélküle Hollandiában ma a rétek helyén talán még mindig vizes gödrök lennének.

A következő állomás Alkmaar. Minden pénteken a fellobogózott Langestraaton közel s távolról összegyűlik a nép a Kaasmarkra, a sajtpiacra, az öreg mérleghez. Fent gépi harangjáték, a városi carillon csilingel, lent a sajtgyárak céhlegényei tiszta fehérbe öltözve, színes kalapban járják „rakodótáncukat” a zsíros sajtokkal. Délre már minden áru a raktárakban van.

 

Az alkmaari sajtpiac: ezt a szertartást nyáron minden pénteken reggel celebrálják a fehérruhás céhlegények a turisták nagy örömére.

Sajtpiac Észak-Hollandiában

A fekete-fehér tehenek teje a középkor óta Schermer és Purmer legelőiről érkezik. Köpcös, szürke malmok szabályozzák a vízállást, belsejükben forognak a lapátkerekek. Úton vagyunk Alkmaarból Hoornba, amelyről – holland hajós jóvoltából – a tűzföldi Hoorn-fok is nevét nyerte.

Amikor a Zuiderzee még az Északi-tenger öble volt, innen indultak kalandos útjukra a hajók a Fűszer-szigetekre, az Arany- a Rabszolga-, az Elefántcsontpart felé. A piactéren Batávia alapítójának patinás bronzszobra: Jan Pieterszuun Coen Kelet-India első főkormányzója és Jáva réme volt, „anno” szegfűszeg és fahéj.

 

A 16. és 17. században Hoorn kikötőjében horgonyoztak a világot meghódító hatalmas holland schoonerek. A nagy kikötőtorony ezeknek a büszke időknek tanúja. Ma már csak belvízi kikötő, a mólóknál szinte kizárólag kis vitorlások ringatóznak. Valamikor Enkhuizen is az egész világgal kapcsolatot tartó kikötő volt; napjainkban már csendes itt az élet, a fotósok teljes nyugalomban kaphatják lencsevégre a felvonóhidat és a vitorlásokat.

Az olyan városok, mint Hoorn s a szomszédos Enkhuizen fénykorukban határidős üzleteket kötöttek sogunnal, szultánnal, rádzsával, Asanti királyával. A kereskedők és hajótulajdonosok sziámi drágaköveket viseltek a gomblyukukban; csodálatos kertecskék kínai pavilonjában fűszeres bort ittak ezüstbe foglalt strucctojás kehelyből – nagypolgári házaik kálvinista szigort árasztó homlokzata mögött.

Később a háztulajdonosok elköltöztek vagy elszegényedtek, nem volt idejük mindent lerombolni és újraépíteni; így most a 17. század élő diorámái között sétálunk: „Goede dag, Minjheer!” (Jó napot uram), „Pardon, Mevrouw!” (Elnézést asszonyom). Enkhuizenből kompon kelünk át a Zuiderzee szabadtéri múzeumához, a kikötő előtti szigetre. Itt az egykori parti települések sok polgárházát, kereskedését, fogadóját, műhelyét építették újjá; minden eredeti, az utolsó szegig, az ablakládában nyíló violáig.

Sajnos búcsút kell vennünk: „Vaarwel, Altholland”! Az Enkhuizent Lelystaddal összekötő gát következik, jobbra és balra a tenger, bárkák, szörfök, csáklyák. Ezt az egyenest az ember húzta a horizontra. A túlsó végén Flevoland, kiszárított tengerfenék: új lakótelepek kontúrjai, merítőmű, egy eldugott Fort Knox, ahol Hollandia értékes adatbankját őrzik.

 

Ha áthajtunk az IJsselmeer 32 kilométeres zárógátján – mintha a tengert szelnénk át autóval.

Az autópálya egyenesen vezet a síkságon át Almere-Havenbe. Nemrég ez a környék még kopár és kihalt volt, csak a városépítők szelleme lebegett az iszap felett. Ma itt terül el az új holland Liliput. Innen Marken csak néhány perc, vagy három évszázad, attól függ, hogyan működik az időgép a fejünkben.

Gunter C. Vieten

Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (154-155. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4