King Arthur, illustration

Artúr király

Közzétette:

 

 

5—6. század

Lovag, császár, hős, isten – Artúr neve képek sokaságát idézi fel, de mennyi az igazság az ősi legendák mögött?

A mezőt sűrűn borították a páncélos testek. A zuhogó eső cseppjei úgy koppantak az érclemezeken, hogy hangjuk szakadatlan zúgásban olvadt össze. Csak két alak maradt állva egymással szemben a sík fölött. Az egyik felszegett fejjel, leengedett sisakrostélya mögül figyelte a másikat. Fényes, fekete páncélzatán csillogva futottak le az esőcseppek. A másik a felhők mögül kibukkanó, lenyugvó napnak háttal állt. Sisakja elveszett, hosszú szőke haja vizesen tapadt homlokára. Szeme körül ráncok, szakállában őszes szálak, páncélján horpadások, de hosszú kardját erős karral, szilárd marokkal tartja. Az ezüst lovag könnyedén hárította a csapást, gyors, ruganyos mozdulattal, majd előredöfött a maga kardjával. A fényes acél úgy siklott át a mellvérten, mint a selymen. Ám az ellenfél is csapást mért: miközben vér szivárgott a száján, utolsó erejével az ezüst lovag hátába szúrta a kardját. Egy pillanatig csönd volt, csak a szél motozott körülöttük. Aztán egyszerre zuhantak a földre.

A mese a legendás camlanni csatát festi le, azt az összecsapást, amelyben életét vesztette a brit történelem egyik leghíresebb királya, akinek alakja annyira beleépült a nemzeti tudatba, hogy története a brit parlament falain is megelevenedik. Artúr figurája annyira nagyszabású, hogy egyesek eltökélten igyekeznek régészeti módszerekkel bizonyítani történeti létezését.

 

King Arthur, illustration

Artúr király. Egy illusztráció a Geoffrey of Monmouth Historia Regum Britanniae 15. századi walesi nyelvű változatából.

De ki volt valójában Artúr király? Tényleg élt „a britonok királya”? Vagy élete csupán mítosz, amelyet azért alkottak meg, hogy lelkesítsék vele a népet, amely hősöket akart? A történészek máig vitatkoznak arról, pontosan kiről mintázhatták meg azt az Artúr királyt, akit ma ismerünk. A lehetséges jelöltek száma nem is kevés. Lucius Artorius Castus, a 2. század végén vagy a 3. század elején Britanniában szolgáló római parancsnok az egyik közülük. Ez a hivatásos katona állítólag szarmata lovas csapatokat vezetett a mai Skócia felől benyomuló kaledóniaiak ellen, s eközben egy vörös sárkányfejjel ékesített harci zászlót vitt csapatai élén. A sárkány (angolul dragon) lehet a forrása Artúr családnevének, a Pendragonnak. Történészek feltételezik, hogy Castus katonai győzelmei miatt kivételesen bátor emberként tűnt fel a walesiek előtt, és így született meg Artúr alakja.

Artorius történetével ugyanaz a probléma, mint Artúréval: elképesztő mértékben hiányoznak a történeti forrásként kezelhető feljegyzések a nekik tulajdonított hőstettek mögül.

Források szólnak viszont egy emberről, akit „a britonok királyának” neveztek: ő Riothamus, és az 5. században élt. Riothamus két alkalommal utazott Galliába – ahogyan Artúr, és egy közeli barátja árulta el – ahogyan Artúrt is. Riothamus egy Avallon nevű város közelében halt meg, Artúrt pedig halála után „Avalonba” vitték. Párhuzamok fedezhetők fel Artúr és egy Ambrosius Aurelianus nevű római-brit vezető között is – utóbbi nevezetes volt a szászok ellen vezetett diadalmas hadjáratairól. Egyes feltevések szerint Aurelianus volt a Badon Hill-i csata egyik parancsnoka – a másik pedig Artúr. Aurelianusról azt is feljegyezték, hogy keresztény volt, és lovagi erényekkel bírt, e két tulajdonságban Artúr is osztozik vele.

Artúr származásával kapcsolatban a legfurcsább teória magával a nevével kapcsolatos. Eszerint – minthogy a kelta art szó annyit jelent, medve – lehetséges, hogy Artúr alakja egyszerűen a kelta medveisten megszemélyesítése. A kelta hagyományban elterjedt és népszerű az állatszellemek imádása, így nem elképzelhetetlen, hogy az ünnepelt hős alakja ilyen hiedelmekből született. Az eredethipotézisek sora hosszan folytatódik: szóba jöhet bármely harcos, aki híressé vált az ősi Britanniában, és akinek neve távolról is hasonló Artúréhoz. Soha nem fogjuk megtudni, hogy a jelöltek között ott van-e a legendák Artúr királya, egy dolgot azonban meglehetős biztonsággal nyomon követhetünk: Artúr alakjának felemelkedését és vándorútját az irodalomban.

A legkorábbi említése 830-ból származik. Az ekkor keletkezett Historia Brittonum szerzője, a walesi Nennius a következőket írja: „És azokban az időkben Artúr harcolt velük a britonok királyaival, de ő volt a parancsnok azokban a csatákban.” A kissé homályos megfogalmazás nem teszi egyértelművé, hogy ez az Artúr valóban király volt-e vagy csak egy nagy erejű harcos. Mindenesetre a krónikás felsorol 12 csatát, amelyben Artúr részt vett, ám ezek időben és térben oly távol voltak egymástól, hogy egy ember nem harcolhatott mindegyikben. Ez a némileg fantázia szülte „történeti” lista veti el a kétely első magjait Artúr valódiságát, a mítosz eredetét illetően.

A következő munka, amelyben Artúr felbukkan, egy másik walesi klerikus, Geoffrey of Monmouth Historia Regum Britanniae című hatalmas krónikája. Ebben Artúr új életre kel, és innen származik jó néhány a róla szóló legismertebb történetek közül. Az évszázadokon át történeti forrásként kezelt krónika egy elveszett kelta kéziratra hivatkozik, amelyet – mily különös véletlen! – csak Geoffrey olvashatott el. A könyv részletesen elbeszéli Artúr történetét születésétől kezdve elárultatásáig és haláláig. A Historia első abban is, hogy bemutatja az Artúr környezetét alkotó embereket, köztük például Ginevra királynét és Merlint, a varázslót, A könyv azonnal siker lett, amit az mutat, hogy 200 kéziratos példánya maradt fenn – ez hatalmas szám egy középkori írás esetében. De vajon miért fogadták ezt a régi királyról szóló mesét akkora lelkesedéssel? Mi tette Artúrt annyira népszerűvé?

A válasz meglehetősen egyszerű, sőt közhelyes: Britannia kétségbeesetten akart magának egy hőst. Az 1066-os normann hódítás után az ország zűrzavarban volt. Ebben a légkörben nem egyedül Artúr története emelkedett ki: a betolakodó idegen hadak ellen fegyvert ragadó harcosok kelta irodalma áthatotta a mindennapi folklórt- Ezek a történetek összefonódtak a történelemmel, és felmutatták a kelta múlt dicsőségét, Geoffrey egy olyan erőskezű királyt állít elénk, aki legyőzte a barbárokat, és hadat viselt a rómaiak ellen. A hősi cselekedeteket finoman és ügyesen szövi egybe valós történelmi eseményekkel, mint például a Mount Badon-i csata (amellyel kapcsolatban a Historia Brittonum előtt nem említi Artúrt), A tények és a fikció tökéletes elegyítése remekül kielégítette annak a nációnak az igényeit, amely egy olyan erős figurát kívánt látni, aki segít neki megtalálni és megőrizni nemzeti identitását.

Mindennek ellenére az Artúr-mondakör akkor nyerte el legjellegzetesebb vonásait, amikor megjelent a francia kultúrában is. Amikor II. Henrik angol király feleségül vette Aquitániai Eleonórát, Artúr karakteresen angol világát áthatotta a korszak francia irodalmának finom és romantikus levegője. Az egyik leghíresebb középkori francia költőt, Chrétien de Troyes-t megragadta a nemes harcos király ideálja, és új történetek sorát írta meg Artúrról és udvaráról. Ezekben a nagy erejű harcos átalakul a spirituális keresés vezetőjévé, a vér és a vas világa pedig az udvari románc és a misztikus Szent Grál földjévé. Az ikonikus Szent Grál először Chrétiennél tűnik fel, Perceval ou le Roman du Graal (Perceval, avagy a Grál regénye) című költeményében, amelyről a költő azt állította, forrását Fülöp flandriai gróftól kapta.

Nem világos, hogy a középkor embere Artúrt valóságos személynek, fikciónak, vagy netán a kettő elegyének tekintette-e, de száz évvel Geoffrey of Monmouth könyvének megjelenése után volt valaki, aki mindenáron igazolni akarta Artúr történetiségét: I. Eduárd király. A Szentföldre keresztes hadat vezető uralkodó számára hasznos lett volna, ha tudós tanácsadói segítségével bizonyítani tudja, hogy ő az angol történelem leghatalmasabb és legnagyobb tiszteletnek örvendő királyának, magának Artúrnak a leszármazottja. Ezzel megerősíthette volna legitimációját arra, hogy a Brit-szigetek minden népét uralma alatt egyesítse, mint ahogy a lázongó walesieket sikerült is leigáznia. Egy olyan világban, ahol a király szava a törvény, Artúr örökségét senki sem merte volna megkérdőjelezni.

Nem Eduárd volt az utolsó király, aki Artúr legendájával akarta bebetonozni a maga trónigényét. A Tudorok azt állították, leszármazásuk közvetlenül vezethető vissza a legendás királyig, tehát ők Anglia és Wales törvényes urai – ez létfontosságú volt egy olyan dinasztia számára, amely egy királyi herceg törvénytelen fiától ered.

VIII. Henrik különösen nagy tisztelője volt Artúr királynak és az általa képviselt lovagi becsület-fogalomnak. Henrik még a mondabeli kerek asztal winchesteri – valószínűleg I. Eduárd idejében készült – replikájára is ráfestette a Tudorok rózsáját, de legfőképpen saját magát Artúr alakjában.

A nemzeti, társadalmi változások újabb korszakában, az ipari forradalom idején az akkori brit uralkodó megint csak az Artúr-legendában rejlő erőhöz folyamodott. Abban, ahogy Artúr és lovagjai bejárják a világot, időről időre újból összegyűlve, Viktória királynő a terjeszkedő Brit Birodalom imperialista természetét látta kifejeződni. Az emberek is hittek abban, hogy Nagy-Britannia gy világméretű Camelotot , s ez a hit juttatta a birodalmat földrajzi kiterjedésének csúcspontjára.

Mindezek után könnyű lenne azt állítani, hogy Artúr nem volt más, mint egy politikai trükk, egy tanmese, amelyet ilyen-olyan opportunisták használtak fel arra, hogy erősítsék a brit uralkodók hatalmát a nép fölött. Artúr hatása ennél jóval messzebbre ér. Artúr története több, mint egy politikai mítosz: erényes és hősi udvara magát Britanniát kezdte megtestesíteni. A középkorban a nemes és igazságos viselkedésről szóló Artúr-legendák, a veszélyben lévő hölgyeket megmentő hős harcosok történetei váltak a lovagi erények törvénykönyvévé. A honfitársaik és keresztény hittársaik iránti kötelességtudat eszménye hajókat indított útnak, csatákat nyert meg, és a világ politikai térképét olyanra formálta, amilyennek ma ismerjük. Ez ihlette az etikettnek és a morálnak azt a törvénykönyvét, amely sokak szemében ma is meghatározza Nagy-Britanniát.

Tehát akkor létezett az az Artúr király, aki kardokat húzogatott ki sziklákból és egy idősödő varázslót foglalkoztatott tanácsadóként? Szinte bizonyos, hogy nem. Bár valószínű, hogy alakját a kor valóságos harcosairól mintázták, a bizonyítékok arra mutatnak, hogy Artúr király a mondákat lejegyző emberek fantáziájából született. De ez azt is jelenti, hogy az alak nem is reális? Nem igazán: akár létezett, akár nem, az Artúrról és a lovagi győzelmekről szóló legendák mélyen hatottak a brit kultúrára, talán mélyebben, mint bármely létező személy.

Artúr életének és lélegzetelállító kalandjainak történetei utaztak az idő sodrában, és az országgal együtt öltöttek új és új alakot. A kezdetek fantasztikus ellenségeket legyőző nemes harcosától így jutottunk el a jóság és igazság világló fényéig, amely az első világháború lövészárkaiban vezette a katonákat. A történet lényege tehát nem egy bizonyos király, aki szüzeket mentett és titokzatos tavi tündérektől kapott kardokat, hanem az igaz mese arról, hogy valaki, aki nem is létezett, mélyen beleágyazódott egy nemzet teljes történelmébe és kultúrájába, hogy ma, ezer évvel a keletkezése után is eljátszunk az alak valódiságának gondolatával.

Forrás: Királyok és királynők (46-53. oldal) Kossuth Kiadó 2017 ISSN 2064 8790 ISBN 978-963-09-9133-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s