betlehem

Mikszáth Kálmán – Falusi karácsony

Közzétette:

 

 

(Csevegés)

 

1886

Öregszik az ember, kezd rendes lenni.

Már évek óta jegyzem egy kis könyvecskébe a napi teendőimet előre. Ha aztán átszaladok egy-két lapot – az azért nem tesz semmit. Ne tessék rossz néven venni.

A mai napot nem ugrottam át.

Megnézem reggel, hát csak ennyi a teendőm mára.

Lacikának: lóvonatú vasutat venni.

Jancsikának: kerekes cocát.

A »Pesti Hírlap«-nak: karácsonyi tárcát írni.

Sokáig elcsavarogtam a játékkereskedésekben, míg végre egy kerekes lovat találtam, aminőt Jánoska parancsolt: »hogy a nyakán haja legyen, hogy a fején kantár legyen«.

Hát még a lóvonatú vasúttal mennyi dolgom volt: megvan-e rajta elől az ostornak való lyuk (mert azt a Lacika legfőképpen követeli), hát azok a szíjak felül, amikbe az utasok belefogóznak, amikor a kocsi túl van tömve, mert anélkül nem tökéletes a lóvonat.

Egy szóval a kis Jézuska helyett mászkáltam egész délelőtt. (Nagy szó, hogy én valakinek a dolgát végzem, ha nem választó.) Most reciprocitásból a kis Jézuska adhatna nekem témát a magam dolgához.

Elgondolkoztam születésén, életén, halálán és feltámadásán. Hátha találnék benne valami point-ot, amit még újságírói szem nem vett észre.

Lehetetlenség! Szegény Jézus! Mennyi rossz tárcát írtak már rólad az emberek a karácsonyi mellékletekre!

Nem, én sokkal jobb keresztény vagyok, nem csinálok rovásodra ízléstelen, émelygős történeteket.

Eleget szenvedtél már te a keresztfán!

Nem is való neked lejönni ide a városokba, ahol már a gyerekek sem hiszik el a te jelenlétedet (vének azok a lelkükben), itt igazán csak a kereskedők szeretnek (még ha zsidók is), akik jó vásárt csinálnak ezen a napon.

Hanem ott künn a falvakon vagy te szép. Aranyos köntöskéd tündöklő fényével beragyogja az alacsony falusi szobákat. Ott még hisznek benned… Oda már én is szívesen követlek a fantáziámmal!

Csikorog a hó a nagy patkós csizmák alatt. Lázas sürgésforgás van az egész faluban. Fák ünnepélyesen ütögetik össze a zúzmarás gallyaikat, a jégcsapok csillogó üde pompában lógnak le az ereszekről, az ablakok tele vannak rajzolva jégvirággal. Bent a kályhában vígan pattog a tűz, künn a konyhában kong a mozsár, amelyben a mákot törik, a szomszéd házból egy másik mozsár felel neki, sürög-forog az asszonynép, gyúrnak, dagasztanak, kenik a kalácsot tojássárgájával… Szerte a faluban minden kémény füstöl. Fehér tejszín felhő kavarog belőle. Éles rezgő hangon zúg az esti harang.

Ez az igazán szép. Mindenen meglátszik, hogy vendéget várnak.

A suhanc gyerek már hetek óta emlegeti:

– Édes szüle! Mikor lesz az a nap, ha majd úgy jóllakunk, hogy se állni, se járni, se feküdni nem fogunk tudni?

Ez az a nap. Kigyúlnak a csillagok az égen, az ablakok is megvilágosodnak. Egyszerre kihalt lesz az utca; síri csönd lepi el a tájat. Csak néha villan meg az ablak alatt, s szalad át sugarával a falon egy-egy elkésett embernek a lámpása.

Ott benn ül a család az asztalnál. Lámpafény ömlik el nyájasan a hófehér abroszon. A viháncoló, türelmetlen apróságokat, akiknek ma minden szabad, nehéz mesterség féken tartani az öregeknek.

Az anyjuk behozza a káposztás levest a kolbásszal, aztán a mákos gubót. Azután a túrós csíkot. Azután a mézes ostyát (mely hetek óta fenn függött fehér asztalkendőbe bekötve a mestergerendán, hogy az imposztorok föl ne érjék), azután a sertésaprólékot. Azután az almát, diót.

De már a diónál megmutatja az apjuk, hogy mit tud.

– Lassan, gyerekek! Ne kapkodjatok! A körmödre ütök, te Sári. Ami most jön, az nem bolondság. Nyúljatok be a szakajtóba, mindenitek vegyen ki egy diót. Te is, feleségem!

– Hát az mire való?

– Semmi se bizonyosabb annál. Amelyik olyan diót választott, hogy a magja egészséges, annak ugyan semmi baja sem lesz az idén. Olyan lesz, mint a halcsík. De ha a diója romlott vagy penészes, az nem lesz ment a nyavalyáktól. Azon szerint, amint egy gerezd vagy kettő rohadt el.

(Bolondság ehhez képest minden doktori tudomány.)

Hanem a diókról nem lehet sokáig értekezni – kérik már azokat erősen ott kívül. Fölzeng az ablak alatt az ének. Betlehemes fiúk kántálják a kis Jézuska születési történetét. Fújja tüdőszakadtából a három napkeleti király: Melchior, Gáspár, Baltazár.

S mihelyt királyok – mindjárt adó kell nekik. Szerencsére olcsók. Egy-két marok diót visz ki nekik Zsuzsi, s ezzel odább állnak.

Most aztán megindul a sok kérdezősködés a kicsinyek részéről. A szent legenda felkölti az érdeklődést. Hogy volt, mint volt?

– Hát igazán fölfeszítették a jó Jézust azok a csúf zsidók?

– Bizony fölfeszítették azt a keresztre.

A mosolygó gyermekarcok egyszerre megnyúlnak, homlokukon egy árnyék suhan át, ajkuk nyitva marad. (Mintha most lopózkodnék be szűz lelkükbe az a mag, amelyből húsz év múlva »antiszemita voks« lesz.)

betlehem

Betlehem

Új bethlehemesek jönnek-mennek, egy-két csoportot be is szólítanak, hogy a gyerekek megnézzék a Jézust, a jászolyt, a teheneket, amelyeknek a párája melengette az »istengyermeket«. A szakajtó dió eközben persze egyre fogy. Már csak az alján csörög egy-kettő.

A későn jövőknek vesztett pöre vagyon… A diókkal fogy a vendégszeretet is.

Zsuzsi a vége felé nem győz már kiszaladgálni, hogy elkergesse őket.

– Ne csipogjatok itt! Kinek énekeltek? A mi gyerekeink már alszanak.

Aminthogy rendre elaludtak vagy az anyjuk, vagy az apjuk ölében. Édes szuszogásuk szelíden belevegyül a prücsök méla cirpelésébe.

Csak a nagyobbik fiú van még fent, aki az éjféli misére készül. Verebet is fogott, hogy majd a templomban szabadon eressze.

Ezer különös kérdésekkel zaklatja az öregeket.

– Rokona Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettő a gyerekeknek keresi a kedvét?

– Nemcsak a gyerekekre viselnek ők gondot, de a nagyokra is.

– Mért van az, édesapám, hogy a kastélyba az úri gyerekeknek többet visz a Mikulás, mint nekünk?

– Bizony nem tudom én, édes fiam.

– Meg kellene tőle kérdezni. (Ez a kópé már eszeli a szocializmust.)

– A csizma teszi, fiam. Az úri gyermeké finomabb.

– De a mienk nagyobb, abba több férne.

– Bolond vagy, kis cselédkém. Ne törd a fejedet ilyeneken.

De a tudákos Miska csak nem hagyja abba:

– Hát a király fia is kiteszi a csizmáját az ablakba?

– Ki bizony. Még talán maga a király is.

– Aztán mit tett abba az idén a Mikulás?

Erre már nem tud megfelelni az öreg, de még talán én se tudnék, csak találomra.

Vagy szurony volt, vagy olajág.

Forrás: Mikszáth Kálmán művei IV. – Rövid elbeszélések (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s