Dublini történetek

Dublinról csodálatos történetek keringenek. Költői történetek a Liffey folyóról, amely szépívű hidak alatt folydogálva két részre osztja a várost, végül Anna Livia Purabelle lesz belőle: istennő, szépség, álomalak James Joyce-nál a „Finnegans Wake”-ben. Vagy a történelmi elbeszélések. Thomas Wentworth 1632-ben idekerül alkirálynak, rezidenciáját düledezőnek és nyirkosnak találja, ördögi gyorsasággal újat építtet, majd átépítteti azt, és öt év múlva porig leég az egész. Gondatlanságból vagy szándékosan – az ír szolgák nem oltották el a gyertyákat. Wentworth ekkor írta őfelségének Londonba: „Elveszítettem a legrémesebb kastélyt a kereszténység legrémesebb zugában.”

Az O’Connel híd, amely a Liffey folyót íveli át Dublin szívében, szélesebb, mint amilyen hosszú; 1791-ben épült és 1882-ben kibővítették: nyolc sávja ma már alig bírja a forgalmat.

Az újra felépített rezidencia ma is látogatható: benne az alkirályok dísztermei, a St. Patricks’Hall, amelyet Írország legszebb szalonjának neveznek, a királyi kápolna. A kastély ugyan kissé eldugott helyen áll, de remek és gyalázatos történetek fűződnek hozzá. Mint az ír koronázási ékszerek ellopásának története is. 1907-ben, a VII. Edward király dublini látogatását megelőző napon lábuk kelt, szőrén-szálán eltűntek. Évekig nyomoztak az ügyben. Legmagasabb szintű homoszexualitásról suttogtak, sok letartóztatás és legalább két gyilkosság történt, de máig sem derült fény az esetre.

A dublini Szent Patrik székesegyház Írország egyik legjelentősebb temploma. Karzatán a III. György által 1783-ban alapított Szent Patrik-rend lovagjainak zászlai.

Bárhogy vélekedett is Thomas Wentworth „az egész kereszténység legrémesebb zugáról”, az angolok megkedvelték. Mert hiába ír főváros, amelynek ezeréves történelméről 1988-ban ünnepségek sorozatával emlékeztek meg; és hiába a fiatal köztársaság kormányzati és igazgatási központja, melynek térségében ma már a több mint hárommillió írnek egyharmada él – Dublin még mindig és elsősorban 18. századi angol város. György korabeli szép építészetével inkább Londonra vagy Bath-ra emlékeztet, mint az ír városokra. És úgy hírlik, hogy két nemzedékkel ezelőtt az írek is „az angolok városá”-nak tartották Dublint, ahová ámulattal és szorongva utaztak fel vidékről, hogy azután minél hamarabb el is hagyják. Dublin, hajdan az Egyesült Királyság második legnagyobb városa, kedveltebb volt, mint Manchester, Glasgow, Birmingham, Bristol. Az angol nyelven alkotó költők és drámaírók – Swift, Yeats, O’Casey, Joyce, Shaw,Becket – városa.

„Valaha, amikor még a Christ Church körüli pubokba jártam, mindig középkori kocsmák jutottak eszembe, amelyekben a szentséges és az obszcén közvetlenül ütközött össze” – írta James Joyce a dublini kocsmákról.

Angol olvasókörök, klubok, a „Bewley’s, Oriental Café, a Trinity College, a királyi kórházak városa is. A „gyarmati Dublinban” tehát az angolok éppúgy viselkednek és élnek át változásokat, mint azelőtt. Sok minden persze már nem az és nem ott van, ami és ahol valaha volt. Furcsa szerepcserék történtek.

Forrás: Ezerarcú világunk – Európa (162-163. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1991 ISBN 963 7961 04 6 ISBN 963 7961 06 4