Vidák István

Vidák István, a Népművészet Mestere

Közzétette:

 

 

Régtől fogva úton vagyok

 

Vidák István népművész, akit elsősorban a nemezelés egyik felélesztőjeként ismernek szerte a hazában, hetvenesztendős. A Pesti Vigadóban a következő bő hónapban látható kiállításának címe: Noé bárkáján, mellyel – alkotótársával, Nagy Mari nemezművésszel közösen – azt a hagyomány-átörökítő és -megújító munkát kívánják kifejezni, mely tevékenységüket jellemzi. Életművük három alapvető pilléren nyugszik: kutatásalkotásátörökítés. Az életmű-kiállítás kapcsán Vidák Istvánnal beszélgettünk.

 

Örök körforgás

Vidák István – Nagy Mari: Az örök körforgás

Idén lesz 70 éves. Boldog embernek tartja magát?
Vidák István– Életükről nyilatkozva a zenészek gyakran megemlítik azokat az embereket, akikkel együtt muzsikáltak. Érződik szavaikon: ez igen fontos volt.
Hasonlóképpen gondolok én is azokra az emberekre, akikkel felnőtt korom kezdetén, személyesen találkoztam. Mari párommal együtt (Nagy Mari, textilművész) hallgattam Csoóri Sándor, Nagy László, Csete György, Makovecz Imre, László Gyula, Lükő Gábor előadásait. Ezt életem legnagyobb ajándékának tartom. Példaképeim ők, lelkemben muzsikálnak. Igen, boldog embernek tartom magam.

Életrajzából tudható, hogy alapító tagja volt a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának. Hogyan gondolkodik a „Nomád Nemzedék”-ről?
– A nomád nemzedék kifejezést Csoóri Sándor adta annak a mozgalomnak, amelyhez mi is tartozunk Nagy Mari párommal együtt. Célunk az volt, hogy a népművészet terén visszatérjünk a gyökerekhez, ahogyan Bartók Béla és Kodály Zoltán megfogalmazta: a régi réteghez. A hetvenes években Bánszky Pálnak, Borbély Jolánnak és Zelnik Józsefnek köszönhetően viszonylag védve voltunk a hatalom túlkapásaitól. Volt lehetőségünk arra, hogy tegyünk valamit az akkoriban igen érdeklődő társadalomért, azokért, akikkel találkoztunk. Mindenben a lényeget kerestük. Igyekeztünk saját életünkbe beépíteni azt, amit értéknek láttunk. Összetartozott a népzene, a néptánc, a paraszti éneklésmód és a kétkezi alkotómunka – mindez a parasztművészet, a magyar népművészet részét alkotta. Megfogott minket ennek a műveltségnek a sokoldalúsága. Mivel ezt akkoriban nem lehetett iskolában tanulni, faluról falura járva gyűjtöttük össze azt a szellemi és gyakorlati tudást, amire ma is támaszkodunk. Eddig megjelent több mint negyven könyvünk példája életünk sokszínűségének. Ennek legutóbbi fejezete a nemezművészet.

Neve a nemezművészet védjegyévé vált Magyarországon és külföldön egyaránt. Technikai értelemben, anyagszerűségében miről szól a nemez, miféle művészeti ágról van szó?
– A nemezelés a világ legősibb kelmekészítési módja. A nemez összegubancolódott szőr. Víz, hő és mozgatás hatására a szőrszálak összeakadnak és összegubancolódnak. Maga az alapanyag, a szőrszál, a gyapjú sok mindenre alkalmas, így bármilyen művészeti alkotás létrehozható belőle.
Reméljük, hamarosan eljön az idő, amikor minden gyermek úgy nő fel, hogy találkozik ezzel a csodával. Ahogyan abban is reménykedünk, hogy a nemezművészet egyszer a világörökség része lesz.

Augusztusban, a Pesti Vigadóban életmű-kiállítása nyílik. Mi lesz a rendezőelv, milyen alapgondolat köré szerveződik, s milyen jellegű műtárgy együttes lesz látható e kiállításon?
– Életművünk három alapvető pilléren nyugszik: KUTATÁS, ALKOTÁS, ÁTÖRÖKÍTÉS. Kiállításunkat is e három gondolat jegyében rendezzük Nagy Mari párommal együtt.
A földszinti terem négy falát négy égtájként gondoltuk el, s ezt összekapcsoljuk a négy évszakkal. Az irányokat nemezből készített kapuk jelzik. A télnél lépünk be. Jobbra a Duna felé eső oldalon látható az ősz, szemben a nyár kapuja, balra pedig, keleten a tavaszé. Ezeken Nap-minták láthatók. A terem közepén, dobogón, egy kerek, fehér takaró fekszik majd.
A földszinten saját alkotásaink kapnak helyet, együtt két gyermekünk, Anna és István munkáival, akik a Népművészet Ifjú Mesterei. Az alagsorban főleg Közép-Ázsiában gyűjtött eredeti nemeztakarókat mutatunk be, e mellett csergéket, székeket, könyveinket, filmjeinket állítjuk ki. De meghívtuk néhány tehetséges tanítványunkat is (Farkas Túri Enikőt, Kovács Túri Emesét, Árvai Anikót, Vetró Mihályt, a Népművészet Ifjú Mestereit), hogy mutatkozzanak be egy-egy munkájukkal.

A kiállítás alapján szembetűnő, hogy a táltosdobok világa különösen érdekli Önt.
– A „Nagy Öreg” nevű kerek, rojtos nemeztakarómat 1985-ben készítettem. Úgy gondolom: hiába telt el közben 32 év, még midig nagy örömet okoz. A táltosdobok mintái a kereszténység előtti magyar ősvalláshoz vezettek. Most újra elővettem ilyen jellegű, kedvenc könyveimet. Szép dolog életre kelteni érzéseket, gondolatokat; elrepülni, utazni olyan vidékek felé, ahol a táltosok ma is élnek. Egész sorozat kerekedett belőle.
Találtam egy érdekes megjegyzést a szabad, vagy árnyék lélekről Diószegi Vilmosnál, a kiváló, fiatalon elhunyt néprajztudósnál.
Az embernek két lelke van. Az egyik a testével összefüggő, ami a halálakor kiszáll belőle. A másik bizonyos lelkiállapotokban – néha alvásban, álmodozásban – elhagyhatja a testet (révülés), majd visszatér oda. Ez utóbbi a táltosok életében gyakori.

Ön folytatója az ősei munkásságának?
– Családomban több zenész is volt, én is nagybőgőztem öt évig.
Amikor zenét hallgatok, a levegőn átszüremlő hangulatokat, érzéseket, akkor azokat szeretném képekké változtatni.
Nagybátyám, Vidák Sándor zongorajátékában talán a keresgélés a legszebb, a dallamok közötti, hosszabb-rövidebb átmenet. Keresgél a zongora billentyűin, de valójában a lelkében teszi ezt.
A lelkében kutat, és a dallammal elmond valamit a világról, általa önmagáról. Életünk gyönyörű pillanatairól, értékeiről és kacatjairól, kudarcairól…
Jó hallgatni, mert szépen, lassan és értelmesen mesél.
Így keresem én is magamat, hangulataimat, képességeimet az élet apró, kis szüneteiben. Majd hozzákezdek valamihez.

A földrajzi-szellemi környezet, ahová és amelybe beleszületett – szűkebb és tágabb értelemben – mennyiben volt hatással arra, amit később hivatásául választott? 
– 1947-ben születtem, Pestszentlőrincen laktunk egy erdő szélén.
1956-ban, libasorban itt vonultak Budapest felé az orosz tankok. Egymást is megvilágították, és a házakra is fényt vetettek. Becsuktuk ablakunkon a fatáblát. Attól féltünk, hogy belelőnek a házakba és így belénk is. Egész éjjel dübörögtek a tankok…
Repülők szálltak el a fejünk felett magasan és csomagokat dobáltak le ejtőernyővel. Minden gyerek igyekezett egy-egy ilyenre rátalálni. Tele volt kakaóval és csokoládéval. A vöröskereszt szervezte és a nyugaton élő emberek ajándéka volt ez…
Novemberben gyakorivá váltak a teherautók az utcánkban. Izgatott emberek álltak és ültek rajta. „Nyitva a határ, lehet nyugatra menni.” Két-három fős családok indultak a bizonytalanság felé.
Sokan lázasan csomagoltak. Én is megkérdeztem édesanyámat: „Velünk mi lesz? – Kisfiam, mi itt születtünk, nekünk ez a hazánk. Mi jóban, rosszban itt maradunk. Nem megyünk sehová.”
Tudatosan vagy öntudatlanul, nem tudom, de arra nevelt, hogy ez a hazám, itt kell élnem. Köszönöm Neki ezt az ajándékot.
Egy másik ajándékot is kaptam Tőle.
Gimnazista koromban, hazaérve az iskolából egy alkalommal nem ismertem rá a szobámra. Amikor jobban körülnéztem, észrevettem, hogy minden tárgy a régi, de más helyre került. Édesanyám hazaért, feltettem Neki a kérdést:
– „Miért változtattad meg a szoba képét?
– Tudod, kisfiam, egy idő után a tárgyak elvesztik arcukat, odafigyelés nélkül sétálunk közöttük, és semmi örömöt nem okoznak. Még akkor sem, ha szépek és hasznosak a számunkra” – mondta.
Ezzel valami nagyon fontosat adott át nekem.
Erre a gondolatra bukkantam rá a Visken élő költő, Czébely Lajos egyik írásában.
„A megtörtént dolgokra, bármennyire is ügyelünk, ha egyáltalán ügyelünk, az idő múltával rárakódik egy kis por, amely tompítja lényeges vonásait… Azért kell olykor felfrissíteni a múltat, mert nagy szükségünk van arra, hogy szembesüljünk egykori önmagunkkal.”

székAkadémiai székfoglalójára magával vitt egy karosszéket és beleült. Mi célja volt e gesztussal?
– Talán azért tettem, hogy az idő fonala ne szakadjon szét.
Gödöllőn, az 1970-es évek közepén meglátogatott bennünket egy budapesti belsőépítész. Egyetlen szobából álló, szinte üres lakásunkban szétnézve megakadt a szeme szalacsi székünkön. Körbenézte, ráült, majd azt mondta: „Lehet, hogy ez Európa legjobb és legszebb széke”. Lerajzolta, méretet vett róla, majd elment.
Egész életünkben vártuk az ilyen felfedezéseket. Vártunk arra, hogy valami nagyszerű újjászülessen a magyar múltból.

Előfordul Önnel, hogy nem jutnak eszébe nevek?
– Egy rövid történettel válaszolnék erre. Állok a vasútállomáson, Kecskeméten, és várok valakire. Megáll a vonat, leszállnak az utasok, beérnek a váróterembe, majd átsétálnak rajta. Ennyi időm van arra, hogy megfigyeljem az embereket. Akire várok, őt már sok éve nem láttam. Úgy, mint az égbe költözött szüleimet. Lehet, hogy már elsétált előttem és én nem ismertem meg? Változunk mindannyian, ki így, ki úgy, ki sokat, ki keveset. Vajon Téged megismerlek-e még?

Több mint hatvan kutatóutat tett Eurázsia országaiban. Miért fontos ezek között India?
– Mint olyan sok más emberre, ránk is nagy hatással volt India.
Első alkalommal 2008-ban jártunk ott, pontosabban Gudzsarat tartomány egy kis félszigetén, aminek a neve Kács. Először a nemezkészítők miatt mentünk, majd felfedeztük, hogy a félszigeten nagyon sok mesterség él folytonosan több száz éve, a mai napig. Azóta többször jártunk ott, minden évben más mesterséget kutattunk. Közel másfél évet töltöttem el összesen ezen a fél Magyarországnyi területen. Nagyon sok az ismerősöm, barátom, és jelentős helyismeretre tettem szert. Érdekes, hogy most, amikor a legtöbbet tudok arról a világról, ahova szívesen viszek útitársakat, nehezen találok jelentkezőket, pedig szinte bárkivel elmennék, akit érdeklődése oda vonz. Vajon megszakad-e ez az utazási sorozat és maradnak csak az emlékek?

Milyen álmai vannak még, milyen további feladatok állnak Ön előtt?
– 2019-ben lesz 40 éve, hogy elkezdtük a nemezművészet kutatását, oktatását. Két alkalommal szerveztünk világtalálkozót. Ma már nincs olyan világrész, ahol ne lenne valaki, aki nemezt készít. Szép lenne újra meghívni a világ nemezkészítőit Magyarországra.
Még vannak olyan területek, ahol nem jártunk, ha erőnk engedi, folytatjuk kutatóútjainkat.
Köszönetet szeretnénk mondani Fekete György elnök úrnak azért, hogy életre hívta a Műcsarnokban a Nemzeti Szalon rendezvénysorozatot. Leginkább ez foglalkoztat most minket. A Népművészeti Nemzeti Szalon 2018 áprilisában nyílik a Budapesti Tavaszi Napok keretén belül. Ragyogó szemű, mosolygós arcú, önfeledten játszó és alkotó gyermekeket látunk magunk előtt, akik a műhelyfoglalkozáson készíthetnek maguknak valamit, részt vehetnek az aprók táncán, amit élő zene kísér. A felnőttek végig járhatják a termeket azon gondolkozva, hogy az ott látottak alapján milyen tárgyakkal tennék szebbé otthonukat.

vidák

70 éves. Idősnek érzi magát?
– Erre a kérdésére Buda Ferenc barátunk versének egy részletével válaszolnék.

Hetvenen túl, nyolcvanon innen
fura kérdés, hogy mire vittem.
Dudorászva, néha morogva
láboltam a sárba, homokba,
nekidőltem, kőre ha leltem,
le-legördült – visszacipeltem…

 

Az interjút készítette: Balázs Sándor

Noé bárkáján
Vidák István 70 éves – Életmű-kiállítás

2017. augusztus 3. – szeptember 10.
Vigadó Galéria

Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s