Antoine de Saint-Exupéry – Oázis

Közzétette:

 

 

Annyit emlegettem a sivatagot, hogy mielőtt újra beszélnék, inkább leírok egy oázist. Az, amelyiknek a képe most fölbukkan bennem, nem a Szahara homoktengerében rejtőzik. De a repülőgép egyik csodája éppen az, hogy egyenesen a titok szívébe merít olykor. Mint a biológus, figyelted az ablak mögül az emberi hangyabolyt, száraz szívvel tekintettél a mezőiken, útjaik közepén ülő városokra; csillag alakban nyílnak szét ezek az utak, s úgy táplálják a városokat a mezők nedveivel, mint az erek. De hirtelen megmozdul egy mutató a manométeren, s a lenti tömött zöld egész univerzummá változik. A pázsit foglya vagy egy alvó kertben.

Azt, hogy milyen messze vagy, nem a távolság méri meg. Egy otthoni kert fala több titkot zárhat magába, mint a kínai fal, s a csönd hívebben védi egy fiatal lányka lelkét, mint a szaharai oázisokat a végtelen homok.

Antoine de Saint-ExupéryElmondom egy rövid leszállás történetét, valahol a világ egy zugában. Concordia mellett volt, Argentínában, de lehetett volna bárhol másutt: csoda mindenütt van.

Egy mezőn szálltam le; nem is sejtettem, hogy tündérmesét fogok átélni az ócska Fordon, amely döcögve vitt, a békés családban, amely befogadott, nem volt semmi különös.

– Majd nálunk tölti az éjszakát…

De az út egy kanyarulatában a holdfényben föltűnt egy facsoport, és a fák mögött a ház. Milyen különös ház volt! Zömök, vaskos, mint egy fellegvár. Legendás kastély; mihelyt az előcsarnokba lépsz, oly nyugodt, biztos, barátságos menedéket nyújt, mint egy monostor.

Ekkor megjelent két fiatal lány. Komolyan néztek rám, mint két bíró egy tilos ország kapujában; a fiatalabbik ajkát biggyesztette, s egy zöld fából készült pálcával kopogott a padlón; azután bemutatkoztam, szótlanul nyújtották felém kezüket, kíváncsi fitymálással – és eltűntek.

Mulattak és elbűvöltek. Mindez egyszerű volt, csöndes és rejtelmes, mint egy titok első szava.

– Eh! Eh! Kicsit vadak – mondta az apa.

Beléptünk a házba.

Szerettem Paraguayban a főváros kövei közt fölbukkanó gunyorkás füveket; a láthatatlan, de jelenvaló őserdő követei: megnézik, tartják- e még az emberek a várost, nem jött-e még el az óra, hogy egy kicsit fölforgassák ezeket a köveket. Szerettem a pusztulásnak ezt a formáját: bőség, gazdagság jele. De itt valósággal ámulatba estem.

Mert pusztulásnak indult itt minden elragadóan; olyan volt, mint egy mohával borított vén fa, melynek kérgét már meg-megrepesztette az idő, és olyan, mint egy pad, melyre szerelmesek ülnek vagy tíz nemzedék óta. A faburkolat megkopott, szú rágta az ajtókat, a székek roskadoztak. De ha nem is javítottak ki semmit, buzgalommal takarítottak. Minden tiszta volt, fényes, csillogó.

A szalon ettől olyan hatást tett, mint egy ráncos öregasszonyarc. Repedések a falon, hasadások a mennyezeten; bámultam mindezt és a padlót: néhol beszakadt, néhol ingadozott, mint egy deszkapalló, de mindenütt tiszta volt, ápolt és fényezett. Különös ház; nem keltette a hanyagság, gondozatlanság érzését: tiszteletet keltett.

Bizonyára minden év hozzátett valamit bájához, képe bonyolultságához, barátságos légköre melegéhez, és annak az utazásnak a veszélyeihez is, amelyet vállalni kellett, hogy a szalonból az ebédlőbe jusson az ember.

– Vigyázat!

Egy lyuk volt. Figyelmeztettek, hogy egy ilyen lyukban könnyen kitörhetem a lábam. Senki nem volt felelős érte: az idő műve volt… Nagyúrinak hatott a mentegetőzésnek ez a megvetése. Nem mondták “Nyugodtan betömethetnénk ezeket a lyukakat, gazdagok vagyunk, csak éppen…” És azt se mondták – ami tulajdonképpen az igazság volt: “A várostól béreljük ezt a házat harminc évre. Az ő dolga, hogy rendbe hozassa. Egyik fél sem enged…” Megvetették a magyarázkodást, és ez a könnyedség elbűvölt. Mindössze ennyit jegyeztek meg:

– Eh! Eh! Egy kicsit tönkrement…

De ezt is olyan fölényes hangon, hogy gyaníthattam: barátaimat egyáltalán nem aggasztja.

El tudják képzelni, hogy megjelenik egy csapat kőműves, ács, asztalos; kirakja szentségtörő szerszámait ebben a múltban, és egy hét alatt rendbe hozza a házat, készít valami teljességgel ismeretlen épületet, ahol a lakók csupán látogatónak éreznék magukat? Egy házat rejtelmek, titkos zugok, süllyesztők, buktatók nélkül – olyasmit, mint egy városházi fogadóterem?

Természetes volt, hogy a lányok eltűntek ebben a rejtelmes házban. Mi lehet itt a padláson, ha már a szalon is tele van egy padlásra való kinccsel! Ha már ott is sejti az ember: elég kihúzni egy fiókot, és elsárgult levélkötegek ömlenek ki belőle, a dédapa nyugtái, és több kulcs, mint ahány zár van a házban, s amelyek nem illenek bele soha semelyik zárba. Csodálatosan haszontalan kulcsok, megzavarják az értelmet, föld alatti folyosókra kell gondolni róluk, elásott kincsesládákra, aranyakra.

– Üljünk asztalhoz, ha tetszik.

Átmentünk az ebédlőbe. Magamba szívtam a tömjénként szobáról szobára áradó ódon könyvtárszagot; nincs ennél nemesebb illat a világon. És különösképpen tetszett, hogy átvittük a lámpákat. Igazi nehéz lámpák voltak, úgy vitték őket egyik szobából a másikba, mint gyermekkorom legelsüllyedtebb idejében; csodálatos árnyakat lengettek a falakon. Fényes csokrokat, fekete pálmalombot emeltek föl velük. Azután, amikor jól a helyükön voltak, megállapodtak a fény mezői, s köröskörül az éj széles árnyai a recsegő faburkolat tövén.

A két lány megjelent, ugyanolyan titokzatosan és csöndesen, ahogyan eltűnt. Komolyan ültek asztalhoz. Bizonyára kutyáikat, madaraikat etették eddig, kitárták ablakukat a világos éjszakába, és megízlelték az esti szélben a növényzet illatát.

Most, amint szalvétáikat kibontották, szemük sarkából engem figyeltek óvatosan, és azt kérdezték magukban: besorolnak-e majd kedves állataik közé, vagy nem. Mert volt egy iguánjuk is, egy mangusztájuk, egy rókájuk egy majmuk és pár kas méhük. Mind egymás hegyén-hátán éltek, csodálatosan megértették egymást: egy új földi paradicsom volt ez. A lányok a teremtés valamennyi állata fölött uralkodtak, kis kezükkel becézték, etették, itatták őket, és történeteket meséltek nekik, melyeket az állatok a mangusztától a méhekig mind meghallgattak.

Tudtam: ez a két szép, élénk lány most összeszedi minden ítélőképességét, szelleme minden finomságát, hogy a szemben ülő férfiról gyors, titkos és végleges ítéletet mondjon. Gyerekkoromban nővéreim számokat adtak a vendégeknek, akik először voltak nálunk. S amikor a beszélgetés elakadt, hirtelen egy hang hallatszott:

– Tizenegy.

Nővéreimen és rajtam kívül senki nem értette meg, mi ez.

Megzavart kissé, hogy ismertem ezt a játékot. És még jobban megzavart, hogy éreztem bíráim jártasságát. Bírák, akik meg tudják különböztetni a jámbor állatokat a kártevő vadaktól, akik lépéséről tudják, jókedvében van-e a róka, és akik ugyanilyen jól ismerik a lélek rezzenéseit is.

Tetszettek ezek a figyelő szemek, ezek a nyílt lelkek, de szerettem volna, ha más játékot választanak. Lapulva, a “tizenegy”-től félve nyújtottam nekik a sót, öntöttem poharukba a bort, de ha tekintetemet fölemeltem, kedves, megvesztegethetetlen bírói komolyságukkal találkoztam.

Hiába hízelegtem volna: nem ismerték a hiúságot. A hiúságot nem, de ismerték a szép büszkeséget, s nélkülem is sokkal több jót tartottak magukról, mint amennyit mondani mertem volna. Arra se gondolhattam, hogy mesterségemből próbálok tekintélyt szerezni, mert nem ugyanolyan bátorság-e egy platánfa legszélső ágára kúszni, csak azért, hogy lássák: jól tollasodik-e a fészekaljnyi kismadár, csak azért, hogy jó reggelt mondjanak barátaiknak?

A két csöndes tündér olyan kitartóan figyelte étkezésemet, oly gyakran találkoztam gyors pillantásukkal, hogy lassan elhallgattam. Csönd lett és a csöndben valami könnyedén szisszent a padlón, neszezett az asztal alatt, azután elnémult. Cinkosan fölnéztem, akkor – bizonyára elégedetten a próbával, de még kijátszva az utolsó kártyát – a kisebbik vad fiatal fogaival a kenyérbe harapott, és csak annyit mondott, szendén, de remélve, hogy ezzel a szendeséggel elképeszti a barbárt:

– A viperák.

És elhallgatott, mintha ez a magyarázat éppen elég volna mindenkinek, aki nem túlságosan ostoba. Nővére villámgyorsan rám pillantott, hogy lássa a hatást; s mindketten tányérjuk fölé hajoltak, bájos, ártatlan arccal.

– Ó!… A viperák…

Kiszaladt a számon ez a pár szó. A lábamon kúsztak át, súrolták a lábikrámat, és viperák voltak…

Szerencsémre elmosolyodtam. És nem kényszeredetten. Megérezték. Mosolyogtam, mert jókedvű voltam, mert percről percre jobban tetszett ez a ház; és mert nagyon szerettem volna többet tudni a viperákról. Az idősebbik segítségemre jött:

– Itt van a fészkük az asztal alatt egy lyukban.

– Este tíz óra körül jönnek haza. Nappal vadásznak.

Lopva figyeltem a lányokat. Finomságukat, a hangtalan nevetést nyugodt arcuk mögött. Csodáltam királyi méltóságukat.

Rájuk gondolok most. Mindez nagyon messze van már. Mi lett ezzel a két tündérrel? Bizonyára férjhez mentek. De vajon akkor meg is változtak? Olyan nehéz lányból asszonnyá lenni. Hogyan élhetnek az új házban? Mi lett mindazzal, ami a gyomokhoz és a kígyókhoz kötötte őket?

Úgy éltek, az egyetemességgel, a mindenséggel kapcsolódva. De jön egy nap, amikor a lányban fölébred az asszony. Tizenkilenc év: mennyi súlya van ennek a szívben! És akkor jelentkezik egy ostoba alak. Az éles szem ekkor csalódik először, megtelik színnel, lobog. Ha az ostoba alak verseket mond, azt hiszik, költő, azt hiszik, megérti a lyukas padlót, azt hiszik, szereti a mangusztákat.

Azt hiszik, örül ennek a bizalomnak: egy kígyónak, ha lábához dörgölőzik az asztal alatt. Neki adják szívüket, ezt a vad kertet – neki, aki csak a nyírott parkokat szereti. És az ostoba alak elviszi a hercegnőt – rabszolgaságba.

Forrás: Antoine de Saint-Exupéry – Az ember földje (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s