Egy depressziós színész-költő, Vittorio Gassman

Közzétette:

 

 

        Nagy színész volt, színpadon is, filmen is világhírű, s nemcsak szenvedélyes művelője, hanem okos elemzője is a mesterségének. És megszállott olvasó, akinek mindennapi szükséglete az irodalom. Akkora és olyan könyvtára volt, mint egy főfoglalkozású írónak, irodalmárnak. A végén már el sem fért a lakásában, az elbeszélő prózát, a művészeti könyveket, esszé- és tanulmányköteteket csak vidéki házában tudta elhelyezni. Állandó otthonában csak a költészetnek maradt elég hely. Hogy az önéletrajzát megírta, szinte természetes. A „gyöngéd és cinikus, kegyetlen és gyermeteg, nemes és őrült”  Nagy jövő mögöttem 1981-ben jelent meg. De ki hinné, hogy nemcsak állandó olvasója és újraolvasója, hanem fordítója is kedves költőinek. Kiművelt ízlésre, nem közönséges műveltségre valló névsor. Fordította Verlaine-t és Baudelaire-t, Rimbaud-t, Mallarmét és Valéryt, Queneau-t és Whitmant, Corsót és Ferlinghettit, Nerudát és Borgest. És mert annyit olvasta a nagyokat, úgy érezte, hogy ő nem költő, versei inkább csak személyes érdekűek. Mint mondja, töprengései véletlenül „verses formában jöttek ki” belőle. Írt játékos, komoly vagy tréfás epigrammákat, kis verseket, betegségeiről, bajairól, írt barátainak, bizalmas ismerőseinek. De aztán komolyabbra fordult a dolog, 1987 november-decemberében, már nem éppen fiatalon, szükségét érezte, hogy formába zárja, kibeszélje ritkábban nyájas, többnyire komor vagy komoly tűnődéseit. Rendszerint olyankor írt, mikor rátört az idegkimerültség, a kedélybetegség. Válságos korszakaiban (ő mondja így) gyógyító foglalatosság, terápia volt a vers. Közérzetét, a világgal, a mesterséggel, a családjával, barátaival való, többnyire egy cseppet sem egyszerű kapcsolatát, reflexióit fogalmazta meg bennük. Vagy ifjúkori, gyerekkori emlékeit hívta elő, mondhatni, magyarázatául sorsának, helyzetének. Egyik legszebb, legsúlyosabb darabja, a Neurózis pontos, szakszerű kórisme és vitathatatlanul igazi költészet. Fenntartással olvassuk hát a maga szerény minősítését. „Gassman költészete korántsem csak hobby. Tökéletesen ismeri a mesterségét”, írja a színész-költőről kritikus barátja. És dicséri versei zeneiségét, érzelmi gazdagságát, sokszínűségét, melankólia és irónia, fájdalom és derű közt hullámzó, mindig személyes listáját. Hadd tegyem hozzá: én meg leginkább nagy, hibátlanul bomló, jól súlyozott mondataiban érzem az erejét. Abban a visszafogottan teátrális dikcióban, amely az olasz lírában Leopardival kezdődik.

Írta: Lator László – Nagyvilág,2000/12. Szám

 

Vittorio Gassman

Vittorio Gassman ( Genova, 1922 . Szeptember 1. – Róma , 2000 . Június 29. ) olasz színész és filmrendező.

 

Őszi gyermek

Veled jártam itt.
Mint egy szerelmes emlék – s még gyerek
vagy, most ötéves, akkor még alig
három. Mért hogy ha hozzád elvezet
egy kert, egy út, egy szálloda, sosem
csak szálloda, csak út, csak kert, hanem
valami más: egy sorsdarab?
Mért hogy egy emlék, valahai játék
nem merő játék, merő béke csak?
Miért van, hogy ha úgy hozza szeszélyed,
szívemben forgó tőr lehetsz te
(ki tudja, kín, öröm, ha belemélyed)?
Ez a te titkod bizonyára. Jókor
jött vendég vagy, se késve,
se korán, száddal egy bohóc szól,
ki tapintatlan, s nem hallgat az észre,
a bolond vagy, az estély eszementje,
hangzat, melyet nem gondolhatni el,
déli verőn merkuri Ariel,
őszi gyermekem, te.

Tudom hol

Tudom hol, tudom.
Az érzékek magasrepülésében,
a tehetség szédületében,
a könnyű siker gyűrű-napjaiban,
énem sivár előjogában
az érzékek leszakadtak,
a tehetség centripetális csigája
kifulladt, nem volt kiút a bajokból,
s a (nélkülözhetetlen) többiekre
ostobán rázárultak a terek.
Tudom, magamra hol maradtam,
pörögni öngyilkos köreimben.
De hogy a réseket mikor
Vajon mikor, hogyan
fedhetem be az űrt, a szakadásokat,
azt nem tudom.

Képek

Pár kurta év múltán kedveseid,
akik már nincsenek, valami képet
választanak, jelet, hogy már poros
emlékezeted megőrizze őket.
Anyám, a Volturno utcában aznap
viselt, égszinkék könnyü fátyol
által maradt meg bennem elevennek.
Kesztyűs kezével fogta a kezem,
szép mosolyát az öregkori gondok
nem gyűrték össze még. Elég csinos,
hogy végeláthatatlan idejében
s a birtoklás olyan érzékies
gőgjében elragadja kisfiát.
Apám egy pajtában látom, hová
egy váratlan augusztusi vihar
elől húzódott a kiránduláson.
Nem az arcát – szalmával teleszórt
nagy mellkasát látom, amelyhez
a kalandtól mámorosan simultam.
Énekeltünk.
És most, hogy újra
együtt szeretném látni őket,
a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
televizión, próbálom betűzni
az összefüggéstelen képeket:
Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
egy gyönyörű lány derekát szorítja.
Keringőznek. S a lány orcája pírját
égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.

Mégis

És felemelkedik
az órák kátrányában, ragacsában
egy elfakult falpillér mégis újra,
egy akrilvázlat, amellyel a festő
visszahozza
a krétát, zacskót, habkövet,
s a re ektorok visszfényeinek
még egy utolsó fordulót igér.
Ebből a tépett, mozdulatlan
vászonból képet, térképet csinálunk,
vagy ábécéskönyvet, vitorlát,
egy újabb játszma számlakönyvét.

Neurózis

Azt hiszem, értem.
Úgy kezdődik a tánc, hogy a hangot,
a hangot vágyjuk, hogy betöltse a nap
minden percét, álmunkban is.
Jobb híján a te hangod,
hogy elvonja figyelmed, mondja, mondja
azt a néhány gondolatszilánkot,
a hangod, mely más hangokat utánoz,
áltat, hogy úgy beszélsz,
mint régen, hogy nemcsak úgy élsz
a vakvilágba, hogy megvan életedben
ez a többlet, ez a borravaló,
a váltható hangok, szavak,
a hangok játéka, iróniája,
melyekre úgy tudtál felelni,
hogy nem fojtottad vissza életed,
lélegzeted, mint most, hogy minden
kicsi hangban a rést fürkészed,
hogy még egy pillanatig
élhess, hogy ne kelljen hallani
azt a rémítőt, azt a másikat,
a másik hangot, mely olyasmiket mond,
amire nincs felelet,
amire nem akarsz
válaszolni: jobb a kezed
a telefonra kényszeríteni,
egy jónapotra felelni,
kérdésre, véleményt cserélni,
álpárbeszédbe bonyolódni, jobb
kockáztatni, hogy akivel beszélsz,
döbbenten mered rád,
hogy ilyennek lát, ilyen szóra mohónak
és szóra képtelennek,
hogy lesed a kérdést, de nem felelsz rá,
hogy hangzavarod nem leli a hangot,
elnyelte a csend
a napodat, az álmodat,
a telefont, csak markolod a kagylót,
csak nézed, nézed
sokáig, némán, s közben odatúlról
egy hang makacsul szólít, szólít egyre.

Lator László fordításai

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s