Japán

A fürdés a meleg vizű forrásokban (onszenekben) nem éppen ősi szokása a japán makákóknak. Ez az itt őshonos majomfajta  – az emberen kívül az egyetlen főemlős, amely ennyire hűvös éghajlaton is megél  – általában más módszerekkel él, ha föl akar melegedni: ha még az ő vastag bundájával is hidegnek érzi az időt, akkor összeölelkezik egy társával.

Itt, Dzsigokudaniban azonban a makákók jó ötven éve rákaptak arra, hogy megfürödjenek az onszenekben, akárcsak az emberek. A park alapítása óta minden áldott nap megjelentek, és a személyzet naponta többször is megetette őket. Az etológusok úgy gondolják (és a helyiek is megerősítik), hogy egy kíváncsi makákó ugorhatott be először a meleg vízbe, és annyira megtetszett neki a dolog, hogy rákapott, aztán a többiek követték a példáját. Erre fel a park igazgatósága építtetett egy 50 négyzetméteres külön medencét ezeknek a rövid farkú, rózsaszín pofájú majmoknak. Egy két kilométeres ösvényt is kiépítettek a medencéhez a fenyő- és cédruserdőn át.

Japán makákók a Dzsigokudani meleg vizű forrásnál

Mind a nőstény, mind a hím makákók kedvtelve fürdenek a park meleg vizében, s az előkelőbbek a kölykeiket is megtanítják erre.

Ma már reggelente mintegy 200 makákó merészkedik elő a hegytető bükk- és tölgyerdejéből, s ereszkedik alá a völgy meredek falán a medencéhez, ahol még hógolyóznak is (a parkot négy hónapon át hó borítja). Erre a látványosságra természetesen csak hideg időben számíthatunk. Amikor felmelegszik az idő, a majmok nem járnak ide fürdeni (amíg igen, azt sem tisztálkodás kedvéért teszik  – bár például az élelmüket megmossák, ami más majomfajokra nem jellemző). Ez a „műsor” kizárólag Dzsigokudaniban („Pokolvölgy”) látható, melyet azért neveztek el így, mert a telente feltörő gőzoszlopot az emberek eleinte fenyegetőnek vélték.

A fiatal anyák félrevonulnak csoportjuktól. Négy hónapig a hasukon cipelik a kölyküket, majd még mintegy fél évig a hátukon. Ezután lassan visszaszoknak a csapathoz.

A völgyet a Singa-fennsíkról aláereszkedő Jokoju-folyó vájta ki. Részét képezi a majd 2 négyzetkilométeres, 1949-ben alapítottDzsosinecu Kogen Nemzeti Parknak, ahol aktív és kialudt tűzhányókat egyaránt találhatunk. A legaktívabbak az Aszama, a Mjókó és a Kuszacu-Sirane; az utóbbi türkizszínű savas krátertaváról, a Jugamáról nevezetes. Mindegyik csúcs meghaladja a 2 kilométert, és rajta van a Fukada Kjúja hegymászó által 1964-ben összeállított „Japán száz híres hegye” listán. Ezen szerepel a Tanigava-hegy is: ez arról híres, hogy az 1930-as évektől mostanáig négyszer annyi halálos áldozatot követelt, mint a Mount Everest, holott csak 1977 méter magas.

A Naganótól északra fekvő parkban él néhány alpesi hódfajd a hegyi réteken és a fátlan hegytetőkön, valamint számos kecskeszarvú zerge, az ország legkisebb szarvasféléje, amely Honsú, Sikoku és Kjúsú szigetén egyaránt őshonos. Bundája vastag, szarva rövid, a sűrű erdőt és a sziklákat kedveli, és területét erős szagú váladékkal jelöli ki.

A park névjegye

• Hol található: Honsú szigete, Csúbu körzet

• Megközelítése: Naganóból

• Területe: 3,5 hektár

• Alapítva: 1964

• Állatvilága: makákó, mókusok (repülő is), nyestkutya, nyest, nyuszt, borz, mérgeskígyók

• Növényzete: gyertyánszil, fenyő, bükk, tölgy

• Éghajlata: nedves kontinentális, hűvös nyárral és kemény téllel

• Mikor utazzunk: január-február

Forrás: Elena Bianchi – A világ legszebb nemzeti parkjai (146-151. oldal) Corvina Kiadó 2016 ISBN 9789631363739