Illés Endre – Harc a nagyúrral

 

 

Eötvös József báró, a Goethe-alkatú magyar író, aki nemcsak verset tudott írni, de tudott nagy államférfi is lenni, ha Bécsben járt, legtöbbször Wodiáner Móric bárónál szállt meg. Ennek a báró Wodiáner-nek volt vagy tizenöt-húsz millió forintja. Olyan forintok, amelyeket maga szerzett. Gazdag ember csak akadt Eötvös itthoni társaságában is, de olyan milliomost, aki maga szerezte pénzét, idehaza nem ismert. A meggazdagodásról beszélgettek egyszer a bécsi házigazda és vendége, s Eötvös mohón, szemérmetlenül hirtelen megkérdezte:

– De ugyan édes Wodiáner, mondja meg nekem, hogyan lehet ennyire meggazdagodni?

A bankár nevetett.

– Semmi nem egyszerűbb ennél, kegyelmes uram. Ha egy fiatalember elhatározza, hogy meggazdagszik, s azután egész életén át más célt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik, s ezt még szerelmében sem téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik.

Eötvös hosszan fontolgatta Wodiáner válaszát.

– Igaza van – felelte végül. – De hol marad így a becsület?

A milliomos bankár, a pénzes bécsi hatalmasság a magyar úr vállára tette kezét s komolyan csak ennyit mondott:

– Akinek már van néhány milliója, kegyelmes uram, az az ember könnyen szerzi hozzá a becsületet is. És a nagy vagyonnak ez a legnagyobb átka.

Eötvös megdöbbent. Még évek múlva is csak felindulva tudta ezt a beszélgetést idézni. Idegen örvények zúgása és üvöltése ütötte meg őt ebben a válaszban.

A történetet Eötvös Károly jegyezte fel «Utazás a Balaton körül» című könyvében. És a történet megejtő szépsége az a kíváncsiság és borzongás, ahogyan a Karthausi írója a pénzről érdeklődik. Még a szót is finnyásan ejti ki, s amikor kimondta, azonnal távol tartja magától. Úgy szemléli, mint egy idegen fegyvert, amellyel forróégövi szigetlakók hadakozhatnak egymással. S ugyanebben a rövid párbeszédben mennyi érettség, bölcsesség, fanyar és ábrándtalan tisztánlátás teszi a bécsi bárót és milliós vagyonát szinte ikerpárrá.

A magyar költő – s ebben a szentferenci alázatú és szegénységű Csokonai és a főúri származású Eötvös alig különböznek egymástól, – a magyar költő a pénzt sohasem ismerte. Kis pénzeket talán igen. De pénzt tornyokban, a pénzt meztelenül, a pénzt olyan töményen, amilyen a kiömlő, sárgán füstölgő kénsav, – így soha. Csak a szorítást ismerték, a levegőtlenséget, az örvénynek azt a rántását, amikor a pénz hiányzik. Mennyit fuldokoltak miatta, s a nevét sem írták le. Az állapotot se, amit pénz és pénztelenség jelentenek. Hallgattak róla. Tisztelet is volt ez, és megvetés.

Balassa rajtaüt vásárokon. Pénzért házasodik. Hitet cserél, hogy a gazdag feleséget megtarthassa. Milyen jellemző: egyetlen verse nem maradt ránk saját kezeírásával, de megmaradtak pöröslevelek, nyugták, kétes elszámolások, – s ezeket valóban mind ő írta és annyi volt belőlük, hogy négy évszázad sem pusztíthatta el valamennyit. Ahogyan élt, amit tett, az állandóan lángolt, füstölt, kormozott körülötte; de akár Istenhez, akár asszonyokhoz fohászkodott, nem mondta el soha, miért kellett ruháján oly gyakran «setét színt» és szívében «szörnyű kínt» viselnie. A hurokról, a vadul átugratott akadályokról, – a jelképről: a száz aranyakról vagy ezer aranyakról, hallgatott.

És azok a vermek, amelyekbe Dávid király zsoltárainak magyar költőjét, Szenczi Molnár Albertet a pénztelenség buktatta, egy ponyvaregény fejezetei. Szegénysége nem ismert országhatárokat. Amikor Németországban járt, úgy fuldokolt, hogy szegénységéről még idehaza is beszéltek, – nemcsak beszéltek, mondát is szőttek. A monda szerint Szenczi Molnár Wittenbergában annyira megszorult pénz dolgában, hogy magát juhászságra adta, végül pedig oda süllyedt, hogy az ördöggel is cimborált, – «Ördögtől is megcsalatván, Vérrel tött kézirást pénzért.» A valóság ennél a Faust-legendánál egyszerűbb és megindítóbb. Öccse idehaza két-három forintokat kínos-nehezen kölcsön vett, s ezeket a nyomorult kis összegeket újabb kölcsönként azonnal továbbadta a Németországban nyomorgó Albertnek. De minderről sehol nem szól egy rím, – a panasz nem hasította kettőbe Dávid király friss magyar zsoltárait, vagy gyors, nagy munkájának, a latin-magyar szótárnak tömör oszlopait.

És milyen szorongató vég Vörösmartyé, – szegénységbe született, örökkön szegénységben élt, s közben a nemzet első költője volt. Halála előtt egy évvel, amikor már túl volt a Vén cigány-on s túl mindenen, kiadót sem talált verseire, – Tóth Lőrincnek ekkor levélben így panaszkodott: «Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig nevezhető életnek. Itt a lelkierő olyan oszlop, amelyről elpusztult a híd». S ez a Vörösmarty mindenfajta kétségtől tépve pénzről csak utolsó, legeslegutolsó versében tudott írni. Ez se vers, inkább töredék, néhány félben maradt sor:

Véred megsűrűdött,

Agyvelőd kiapadt,

Fáradt vállaidról

Vén gúnyád leszakadt.

Fogytán van erszényed,

Fogytán van a borod,

Mire virradsz te még

Szegény magyar költő?

A pénzzel szembefordulni, a pénzt indulattal tegezni minden magyar költő közül elsőnek Ady Endre merte. Előtte hallgattak róla, vagy lemondtak a pénzről. Voltak, akik megtagadták, még többen alázatosan meghajoltak a hatalmas úr előtt, – álmodoztak, vágyakoztak, távolról tisztelték. De Ady ott is járt, ahol a pénz szinte természeti tüneményként forr és örvénylik: Monte Cárlóban. Nem volt játékos, Pesten sohasem vett kezébe kártyát, de itt, a játék klasszikus tengerpartján éppen a nagy, szabad áramlástól, az óriási hullámú, verőeres lüktetéstől részegedett meg: Bölöni György feljegyzi, – féktelen szenvedéllyel ostromolta a bankot. Persze nem a pénz szilaj erejéhez mért féktelenséggel, csak egy magyar költő szerény tiszteletdíjaihoz viszonyított merészséggel, – s mindent elveszített, módszeres sürgetésekkel kiszorított kis összegeit mind-mind, még az öngyilkosoknak szánt segélyt is felvette végül a kaszinótól, s mint maga beszélte, az így kapott lehetőséggel ismét megkísértette a szerencsét. Aki így ismerte a Pénz tájait, az nemcsak magánlevelekben panaszkodhatott többé, de szemérmetlenebb, forradalmibb hangot is megüthetett, – szavakat, amelyek még lúdbőrösek, amikor először megpillantják a disznófejűt, s a későbbi, keményebb szembefordulást, – «Most jobban, mint akárha, – Pénz, te átkos távoli, – Pörölök, sírván, veled, – Mert miattad vagyok én – Magam tagadó mása.» Mindez merész vetkőzés, de persze még mindig vers és pátosz. Eljut azonban Ady az önmarcangoló gúnyolódásig is, amikor a pénzt, amit nem verseivel, inkább verseinek baráti továbbgyűrűzésével szerez, «gyerektartásdíj»-nak nevezi.

Ady hangja – a magyar költők hosszú hallgatása után – forradalmi volt. Egy másik forradalmár költő, Petőfi Sándor, egészen más indulattal fordult szembe a pénzzel. Amit Ady követelt, amitől megváltást várt, amitől önmagát remélte, – Petőfi éppen ezt a hatalmat tagadta meg, ettől óvta magát. Pénz, vagy koldusság? Ő a «koldusbotot» választotta. De a koldusbot mellé a függetlenséget. «Áruba ne ereszd magad – kiáltja, mert erről csak kiáltani tudott – vesd meg, kik egy jobb falatért eladják magukat». S amikor ezt írta, pénz kellett volna, pénz, pénz, mint még soha. Apját váltó, pör és bukás szégyene fenyegette, – itt feltétlenül segíteni kellett; és már saját életének rendezése elől sem térhetett ki, ha komolyan akart gondolni Júliára és a házasságra. Kiadóival, barátaival, mindenkivel harcban állt, – mégis milyen kemény, meg nem hátráló! Ritkán hallunk ilyen hangot, amely mögött ennyire férfi és tettek állanak: «Legyen elved, hited, – És ezt kimondd, ha mindjárt – Véreddel fizeted – Százszorta inkább éltedet – Tagadd meg, mint magad; – Hadd vesszen el az élet, ha – A becsület marad.»

Petőfi támadása olyan, mint a szilaj lovasroham. De fiatal szív – ha ugyanúgy érez is – egészen másként is lüktethet. Versekre gondolok, melyek súlyosan, komoran, végzetszerű következetességgel gördülnek, akár a tank. A verseket tíz-tizenöt éve Szabó Lőrinc írta Pénzről, magyarul – talán ő mondta ki eddig a legkeserűbbet. Nem követelőzik és nem védekezik, tudja, olyan hatalmassággal beszél, kihez csak a kézigránát döreje ér fel: «Pénz, tehozzád – beszélek, és ha – rám se hallgatsz is, fölkiáltom – süket füleidhez: én – téged sajnállak, nem az embert, – a nyomorultat, aki valamikor – saját képére új – istent formálva téged – teremtett, téged, akit – megőrjített embercsinálta – becstelenséged szégyene – -»

Ahogyan ma Szabó Lőrinc régi verseihez nyúl, a kedvből és ízlésből – mit farag le róluk, s milyen falakat épít tovább, száznyi jelből egyre bizonyosabban érezhetjük: pénz-versei kötetétől került legmesszebbre. De nem a nyersanyagtól, csak a formától, nem a pátosztól, inkább az akkori ütemezéstől.

És váltani kell a hangot, mert ha sokáig ennyi indulatról beszélünk, magunk is berekedünk.

Pénzre, vagy még inkább pénztelenségre gondolva – idézzünk meg egy költőt, ki talán a legszerényebb és legszegényebb volt. Juhász Gyulát. Mint egy gyermek, úgy nézi e poklot, «bús gyermek, ki mindent megtudott már». Mit tudott meg? Mi volt a Titok, életének titka, amit becézett és óvott, térdet hajtott előtte, és idegenek előtt féltékenyen dugdosta, nehogy bárki elvegye tőle. Juhász Gyula fájdalmas titka semmi más, mint az a felismerés, hogy a szenvedés az egyetlen méltó életforma, amellyel a sors ostobasága és az emberek gonoszsága ellen védekezhetünk. Ez a szenvedő költő, vagy ahogyan önmagát becézte, «isten szegénykéje», olyan alázatosan és együgyűen vágyott mindenkor a csodák után, amiket a pénz adhat, hogy boldog talán éppen attól lett: áhított csodáit soha nem érte el.

Miket szívem gyermetegül áhít,

Nem látom nagy városok csodáit,

Miket minden boldog apacs láthat.

Tünde nőket, fényes operákat.

Ugyanezt a vágyat teltebben, szebben, nyugtalanabbul s komolyabban Babits Mihállyal ismételtetjük meg. Nyugtalanabbul, s mégse a Nyugtalanság völgyé-nek költőjét hallgassuk, s nem a Versenyt az esztendőkkel fulladt, szívet dobogtató lélegzeteit. Babitsról nem mondhatjuk: közel vagy távol él a pénztől. Ő pénzen kívül élt: a szőlőhegyet, a völgyet, a magas szigetet, az álmok kusza kertjeit nem szelték át soha az arany délkörei. S ha mégis versére vágyunk, lessük meg ennek a nagy, legnagyobb magyar költőnknek ritka pillanatát: az egyszerű, szomorú álmot, s az álomba is belopakodó kesernyés ízeket:

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

és hogy a szépből csak az álma jut,

és hogy a pénzből jó ha mára fut,

s minden erőmet értte kell cserélni.

A nargiléht és ottománt kesergem,

ládámban és szívemben nincs arany,

lelkem körül a munka mocska van:

Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

Két tartást láttunk eddig, azokét, akik számonkérnek, és azokét, akik vágyakban, álmokban lebegnek. Mit lehet még a pénzzel tenni, azon kívül, hogy kívánjuk, vagy megfenyegetjük? Ha polgárokról beszélnénk, a harmadik érzésen kellett volna kezdeni. A pénzt gyűjteni is szokás. De mi költőket idéztünk, s költők nem ismerik ezt az erényt. Magyar költők közül csak egy akadt, aki a pénzt gyüjteni tudta: Arany János. Módszeresen, szívósan, okosan gyüjtött. S még ahhoz is értett, hogy amit szerzett, megtartsa. Költői híre az Elveszett alkotmány-nyal, majd később a Toldi-val indul; pénzügyei egy váltóval. 1847-ben száz forintot vesz kölcsön Szalonta városától, a szegényalapból. Tizenhét év múlva nemcsak a váltót szakította már ketté, de térképet rajzoltat frissen vásárolt kétszáz holdnyi földbirtokáról; Szalonta közelében vette ezt a birtokot. A két állomás között Arany takarékoskodott, majd még szigorúbban takarékoskodott, gabonával kereskedett, kötvényekkel nyerészkedett, hétszázhúsz forintot küld egyszer sógorának, hogy nyolcszázat csináljon belőle, könyvkiadókkal alkudott, kis földcsíkokat vásárolt, míg végül egy nagyobbra is rátehette kezét: a kétszáz holdra. Huszonöt aranyat kapott az Elveszett alkotmány-ért, húsz aranyat a Toldi-ért, – milyen jellemző, mennyire jelképes, versben kötődik, gúnyolódik első aranyaival (Isten hozott, sápadt fiúk! – Színünk, nevünk úgy is rokon – Nosza, ki hogy segítni tud, – Segítsetek bátyátokon), de mihelyst a verset megírta, siet földet venni rajtuk. (Debreczeni István közlése: «Hogy lett A. J. gazdag ember».)

A «gyűjtés»-ről vall Illyés Gyula is. «Gyűjtöttünk egyre. Ó gyűjtési őrült szenvedély! – Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol bármit is leltem én: – szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot, – elkopott seprűt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.» De ez a gyüjtési szenvedély, amiről ő beszél, nem szent felesküvés az «enyém-tiéd» magna chartájára, nem a magántulajdon, a minél termetesebb magántulajdon hitvallása, – Illyés szerzési vágya egy ősi, elemi, még magántulajdon-előtti mohóság: amit a tiedből elveszek, az az enyém. Igy egyszerűen: az enyém, mert elvettem! Ez a hajdani közösség hagyománya, a puszták népének a törzsi életig visszanyúló, derengő emlékezete. «Lassan világosodtam» – írja a gyerekkori tájakat megvilágító vallomásban, a Puszták népé-ben. Lassan világosodott benne, hogy mi az övé. Sokáig azt hitte, minden. Hol a falusi tanító galambjait fogta össze, hol meg egy hatalmas bakter-lámpával száll be a vajtai állomáson szülei után a vonatfülkébe, a lámpát ott látta valahol a sínek mellett a földön, felvette. Első gimnazista korában egy eleven kecskét próbált elkötni a községi legelőről, hogy szíve hölgyének ajándékozza, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlenségére a nyájból még két gida is kivált és kétségbeesett mekegéssel szaladt anyja után. Így mégis feltűnést keltettek. «Ó zsugoriság: dicsőség vágya: vad éhség» – kiált fel később a versben, «mint magas gyümölcs felé – kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé».

Végül a költőről, akinek már van háza s van földje, van kenyere és bora, a költőről, aki nem harcol a pénzzel, nem is álmodik róla, nem gyűjti, akinek a pénz már szolgája, erről a költőről a legszebb, legszomorúbb verset Kosztolányi Dezső írta. Fejezzük itt be – a költő megérkezett a földre, ember lett, mint a többiek, s valamit elhagyott. Valami felejthetetlent és megvásárolhatatlant.

– Mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy, jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem,

itthon vagyok itt e világban

s már nem vagyok otthon az égben.

Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s