Kavabata Jaszunari – Zakuro, a gránátalma (Részlet)

Közzétette:

 

 

Fordította Gergely Ágnes. Nagyvilág, 1981/1.

A részletet válogatta Tóth Anna.

Azon az éjszakán az erősödő szélben a gránátalmafa elhullajtotta a leveleit. A fa alatt, a földön csupasz kör támadt, körös-körül heverték a lombok.

Kimiko ámulva látta reggel a lecsupaszított fát, s ahogy az esővédőt kinyitotta, elmélázott a leveleket hibátlan körvonalán. Milyen különös, hogy nem túrt bele a lombokba a szél.

A fa tetején egyetlen gránátalma fénylett.

– Anyám! – kiáltotta Kimiko. – A gránátalma!

– Lám csak… – mondta az asszony. – El is felejtettem. – Fölnézett, az ágak közé, aztán visszament a konyhába.

Milyen magányosak vagyunk, gondolta Kimiko. A verandára hajló ágon a gránátalma is magányos volt és elfeledett.

Körülbelül két héttel azelőtt átjött hozzájuk Kimiko hétéves unokaöccse. A kisfiú azonnal észrevette a gránátalmákat, és küszködve, keservesen fölmászott a fára. Kimiko úgy érezte, megelevenedik körülötte a világ.

– Ott fönn van egy hatalmas gránátalma! – kiáltott oda a verandáról a kisfiúnak.

– De ha leszedem, nem tudok lemászni!

A gyereknek igaza volt. Ha az ember keze teli van gyümölccsel, bizony, nem nagyon tud lefele mászni. Kimiko fölnevetett. Édes kicsi fiú.

Míg a gyerek be nem lépett a házba, senki sem gondolt a gránátalmával. És egészen mostanáig megint nem gondolt vele senki.

A gyümölcsöt akkor eltakarták a levelek. Most pedig tisztán rárajzolódott az égre.

Erő volt ebben a gyümölcsben és a fa tövén a lombok körvonalában is. Kimiko odament, s egy bambuszrúddal leverte a gránátalmát.

Olyan érett volt, hogy szinte kicsattantak az oldalán a magok. Villogtak a napfényben, ahogy Kimiko letette a gyümölcsöt a verandán, s a nap valósággal keresztüldöfte őket.

 

gránátalma

 

Kimiko kicsit megsajnálta a gyümölcsöt.

Amikor úgy tíz óra felé fönn varrogatott a szobájában, egyszerre Keikicsi hangját hallotta. Lehet, hogy nyitva volt a kertajtó; úgy látszik, egyenest a kertbe ment a fiatalember. Izgatottan, hadarva beszélt.

– Kimiko! – hallotta a lány most az anyja hangját. – Kimiko, Keikicsi van itt!

A tűből kifűződött a cérna. Kimiko sietősen beleszúrta a tűt a párnába.

– A lányomtól folyton azt hallom, hogy még egyszer látni akar, mielőtt a frontra indulsz. Mi nemigen kereshetünk föl téged meghívás nélkül, te meg nem jössz. Szép tőled, hogy ma végül is…

Az asszony kérlelte Keikicsit, maradjon ott ebédre, de a fiún látszott, hogy siet.

– Nahát, legalább egy gránátalmát egyél. Saját termésünk. – Az asszony megint fölkiabált Kimikónak.

A fiú egy szemvillantással üdvözölte a lányt, mintha másra már nem futná az erejéből, amíg kivárja, hogy a lány leér. Kimiko megtorpant a lépcsőn.

Valami melegség szökött a fiú szemébe, s a kezéből kihullott a gránátalma.

Nézték egymást és mosolyogtak.

Amikor Kimiko ráeszmélt, hogy összemosolyognak, a haja tövéig elpirult. Keikicsi hirtelen fölemelkedett.

– Kimiko. Vigyázol magadra?

– És te?

A fiú sarkon fordult, és istenhozzádot mondott az asszonynak.

Kimiko utánanézett a kertkapuból.

– Sietett – mondta az asszony. – Pedig milyen szép ez a gránátalma.

Lehajolt, fölvette a gyümölcsöt.

Igen, akkor ejthette le Keikicsi a gránátalmát, amikor az a melegség a szemébe szökött, s amikor a gyümölcsöt ösztönösen ketté akarta törni. Még nem tört egészen ketté. Fektében kilátszottak belőle a magok.

Az asszony bevitte a konyhába a gránátalmát, megmosta és odanyújtotta Kimikónak.

A lány fölhúzta a szemöldökét, hátralépett, aztán, megint füléig pirosodva, zavartan megfogta a gyümölcsöt.

Mintha Keikicsi megevett volna néhány magot a hasadás széléről.

Kimiko magán érezte az anyja tekintetét, s úgy gondolta, nem való, hogy visszautasítsa a kínálást. Kelletlenül beleharapott a gyümölcsbe. A savanyú íz szétömlött a szájában. S nyomában valami fájó boldogság, beljebb, egyre beljebb.

Az asszony közönyösen fölállt.

Odament a tükörhöz, leült elébe. – Nézd csak a hajamat, ide nézz. Ilyen fejjel búcsúztam el Keikicsitől, micsoda szégyen.

A lány hallotta a fésű surrogását.

– Amikor apád meghalt – mondta lassan az asszony -, nem mertem fésülködni. Valahányszor fésülködtem, elfelejtettem, mit csinálok. Amikor magamhoz tértem, az volt az érzésem, az apád ott áll, és várja, mikor fejezem már be.

Kimikónak az jutott eszébe, hogy az anyja mindig megette az apja tányérjáról a maradékot.

Úgy érezte, valami magához húzza, valami boldogság, amitől sírnia kell.

Az anyja biztosan azért adta oda neki a gránátalmát, hogy ne kelljen a gyümölcsöt eldobnia. Csakis azért. Mert szokásává lett, hogy a dolgokat nem szabad eldobni.

Magára maradva ezzel a csak-neki-szóló boldogsággal, Kimiko röstelkedett kicsit az anyja előtt.

Mert ez a búcsúzás szívbéli volt akkor is, ha a fiú nem vette észre. És úgy érezte, most már akármeddig tud várni rá.

Odanézett az anyjára. A nap végigpásztázta a keménypapírból készült ajtót, egészen a tükörig.

Neki még mindig a térdén volt a gránátalma. Nem mert beleharapni.


 

Kavabata Jaszunari

 

Kavabata Jaszunari (1899-1972) Ószakában született orvos fiaként, de kisgyermek korában egymás után elveszítette apját, anyját, nővérét, végül nagyapját, így teljesen egyedül maradt. A beteg nagyapja gondozásával töltött napok feljegyzéseit később 26 évesen A 16 éves naplója címen adta közre, amelyben a Kavabata irodalom sajátos jegyei már tökéletes formában jelennek meg. Kavabata 16 évesen kezdett írni különböző folyóiratokba. A Tokiói Császári Egyetem angol szakán kezdett egyetemi tanulmányait hamarosan japán irodalom szakon folytatja, s közben Jokomicu Riicsivel (más olvasat szerint Tosikazu, 1898-1947) és több barátjával irodalmi folyóiratokat indított és a Bungei sundzsú, az Irodalmi évek c. neves folyóirat szerzőjeként novellákat, kisregényeket publikált. Különösen a Jokomicuval indított Bungei dzsidai, az Irodalmi korszak egyik fő alkotójaként a meglévő realista irodalom meghaladását célzó ún. sinkankakuhaúj érzék irányzat élén különböző irodalmi kísérleteket tett. Jokomicu és Kavabata alkotásaiban nem akart típusokat teremteni, s elválasztotta az embert az élettudattól, így a szétszedett valóságot és énjét intellektuálisan és érzékien megtervezve akarta felfogni. Az új érzék irányzat az egysíkú naturalista ábrázolásmódot megtagadva, tudatos módszert hozott első ízben a japán széppróza világába, így valóban figyelemre méltó újszerűséggel rendelkezett. Később Jokomicu Joyce és Proust hatására pszichologista irányba fordult, Kavabata pedig a hagyományos japán irodalom líraiságát élesztette ujjá írásaiban. Így született az Izu no odoriko, az Izui táncosnő (1926), Aszakusza kurenaidan, az Aszakuszai vörös társulat (1929-1930), a Jukiguni, a Hóország stb. Kavabata költőiséggel átitatott remekműveket alkotott. Több japán irodalmi díjjal jutalmazták. Munkássága nemzetközi elismeréseként 1968-ban első japánként átvehette az irodalmi Nobel-díjat. A Gránatálma (1944) Kavabata líraiságát rendkívül tömören kifejező novellák egyike. Kavabata 1972-ben öngyilkos lett. Eredeti szöveg: Kavabata Jaszunari zensú 6. [Kavabata Jaszunari összes műve 6.] 1980. 37 vols. Tokió, Sincsósa. (Y. M.)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s