A magyar népzene és annak eredete

Közzétette:

 

 

A magyar népdal – olvassuk Kodály Zoltánnál – az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados – évezredes – használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket”. A népzene olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. Az, hogy a magyar népzene ma is eleven valóság annak köszönhető, hogy annyira más, mint Európa minden indoeurópai népének a zenéje, ezért az nem tudta megváltoztatni., hiszen a nyelvvel, a táncművészettel, a hiedelemvilággal, a mesevilággal és a viselkedési formáinkkal bennünk élt, hozzánk kötődött és ma is magyarságunk szerves részét alkotja. Népzenénk mindig szorosan kötődött népünk életéhez; annak feltárása nélkül nem kaphatunk teljes képet őseinkről.

Attila lakomáján – erről Priszkosz rhétor tudósít – két énekes jött a terembe, hogy a nagyfejedelem előtt erényeit és győzelmeit maguk szerezte énekekben adják tudtul a világnak. Priszkosz megemlékezett a „fátyol alatt vonuló szkíta dalokat éneklő lányokról”. A Kárpát-medence felé közeledő avarokról jegyezte fel a görög Theophylaktosz, hogy „vallásos énekekkel magasztalják az áldott anyaföldet”; ugyanő három csoportba osztotta az avarok muzsikáját: hősi énekekre (hümnoi), csatadalokra (paiones) és népi táncmuzsikára (aszmata). Leírása szerint dalaikat részben magányos énekesek – afféle pusztai rapszodoszok -, részben többen énekelték esténként a tábortűznél. Éneküket húros hangszerrel kísérték. A Nesztor-féle Krónika a 885-ös Kijevi hadjárattal kapcsolatban is említést tesz a magyarok énekeiről. Az ősmagyaroknál a regősök a harci cselekmények előtt hosszan és részletesen adták elő őseik harci erényeit és tetteit, hogy a harcosokat bátorítsák. Anonymus Gesta Hungarorumában olvassuk, hogy „a tekerőlantok, az édes szavú kobzok és sípok valamennyien megszólaltak és az énekesek is éneküket mind előadták”. A Szent István idején hazánkba érkezett hittérítők tűzzel-vassal irtották az ősi a nem európai „lázadó dallamokat”, még a halottas énekeket és a siratókat is. Ennek ellenére az Árpád-házi magyar királyok mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy magyar zenészeik legyenek. Amíg az európai udvarokban fellépő zenészeket igriceknek, joculátoroknak és spielmannoknak nevezték, a mi énekeseinket és zenészeinket síposoknak, kürtösöknek és gajdosoknak emlegetik. 1371 és 1400 között 271 hivatásos zenész és énekmondó működött az országban. 1458-ban Bartolomeo Maraschi pápai legátus jelentést küldött a pápának a magyar énekes kultúráról: „A királynak olyan énekkara van, hogy annál különbet nem láttam. Megszégyenülve kellett belátnom, hogy felülmúlnak minket”. Mátyás király figyelmet szentelt arra, hogy udvarában „honi zenék is elhangozzanak”. Az ősök és a hősök emlékét századokon át mondák, mesék és énekek segítségével tartotta fenn az emlékezés. A török idők után kialakult a históriás ének, a magyarság igazi zenéje azonban ott lappangott a nép ajkán.

A XVIII. század közepéig senki nem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen ami mindennapos, „természetes” volt, azzal nem foglalkoztak. A népzene a Monarchia számára a magyar nemzettudat megerősödését, az önkényuralommal való szembehelyezkedést és a nemzeti öntudat ébredését jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább, mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásának teóriáját. Révai Miklós ugyan 1782-ben a pozsonyi Magyar Hírmondóban népdal-gyűjtési felhívást tett közzé, de ez süket fülekre talált – rossz korban keletkezett és túl korainak bizonyult. Virágh Benedek 1802-ben Kazinczyt kéri, hogy „egy-két strophát küldj nekem olyan parasztdalokból, melyet a csintalan szemérmetességű lyánkák, mikor fonnak dúdolnak”, majd Pálóczi Horváth Ádám 1814-1815-ben közreadja „a nép száján forgó régi énekeket”, munkája vegyesen tartalmazott nép- és műdalokat. Csokonai Vitéz Mihály már 450 oldalnyi magyar népdalt gyűjtött össze – gyűjteménye örökre elveszett. E gyűjtemények a dallammal nem igen törődtek, elsősorban a szövegeket jegyezték le. Kultsár István 1817-ben a Hasznos Mulatságok-ban újra szóvá teszi a „nemzeti dallok” gyűjtésének szükségességét; felhívása nyomán egyre több népéleti szokás és tájnyelvű írás, vers, itt-ott ének jelenik meg. Ekkor írják le először a „nép-dal” elnevezést, de a népzenetudomány – amennyiben erről egyáltalán beszélni lehet ekkor még az irodalomtudományhoz és a néprajztudományhoz kapcsolódott. Az első énekeskönyv, amely népdalokat is tartalmazott 1843-ban jelent meg Kecskeméti Csapó Dániel, majd 1846-ban Erdélyi János gyűjtésében.

A XIX. század közepén jelentős szerepet játszott Liszt Ferenc a magyar népzene elterjesztésében, ő ugyanis gyakran a cigányok között gyűjtött dallamokat, de mivel a cigányságnak saját népzenéje nincs, többnyire a helyi népzenéket játsszák eltorzítva; Liszt Ferenc volt olyan zseniális, hogy a Magyar Rapszódiákban és pl. a Magyar Fantáziában „visszamagyarosította” az eltorzított magyar népzenét. A cigányzene és a magyar népzene kapcsolatáról Bartók Béla 1923-ban a következőket írta: „A falusi cigány többnyire paraszti műsort játszik, népzenét népies stílusban”. A cigányzenészek Magyarországon asszimilálódtak a magyar zenei hagyományokhoz és sajátjuknak érzik ezt a zenét; a cigányzenészek, mint szakmájuk nagy múltú képviselői a magyar népzene őrzésében és gyarapításában is elöl jártak. Nem „hoztak”, nem volt döntő beleszólásuk abba, hogy milyen legyen a magyar népzenei hagyomány, de legjobbjaik alkotó módon vettek részt a kivitelezésben. Az egyetlen zenei elem a bővített szekundos (leginkább fríg) hangsor, amit nekik szokás tulajdonítani, s aminek valóban leginkább ők voltak az ide-odaszállítói, nem eredendően cigány örökség; hozzánk – meglehet a cigányzenészek közvetítésével – feltehetően a török szórakoztató (kisvárosi) zenéből származik (Csajághy György). Liszt jól ismerte a magyar népzenét is, 1838-ban írta: „Szándékom, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, egyedül, gyalogszerrel, útizsákkal hátamon”. Sajnos e szándékát nem tudta soha megvalósítani.

Kölcsey Ferenc életének egy szakaszában a magyar népdalt akarta „megnemesíteni”; ekkor írta a következőket: „Nem nyilván van-e, hogy a való nemzeti költésnek csak nemzet kebelében lehet s kell szárnyra kelnie? Az idegen tűznél gyújtott fény a nemzetnek csak homály körül sugárzik”. Az első nagyobb „Nép- és műdal-gyűjteményt” Bartalus István jelentette meg 7 kötetben 1873-1896 között. A székely táncokról és táncdallamokról a századfordulón maradandó munkát írt Seprődi János és Fabók Bertalan. A népdalok pontos és modern fonográffal történő rögzítését és lejegyzését Vikár Béla kezdte meg 1896-ban. A XX. században Szabolcsi Bence már egyértelműen hirdeti, hogy „nem lehet véletlen, hogy ötfokú hangrendszerünk és a vele kapcsolatos szerkezeti elv végigvonul a török-mongol zenekultúra egész családján és Kína belsejéig nyomon követhető. Ázsia ugyanúgy siratja el halottait, mint a somogyi és gyergyói szegénylegény. Itt nem lehet szó véletlen egyezésről, sem közös külső hatásról, hanem csak közös, azonos emlékekről, melyek az utolsó másfél ezer év folyamán alig változtak, alig homályosultak el. Ezek a másfél-ezer éve egymástól eltévedt dallamok nem különböznek egymástól jobban, mint valamely népdal változata. A magyarság egy ősrégi ázsiai műveltség nyugatra vetett határtagja”. Sárosi Bálint is fennen hirdeti: „Csak a népies hangszeren előadott, paraszténekektől származó zene érdekel bennünket”. Kallós Zoltán a csángóföldi magyarság csodálatos zenevilágát menti meg az utókornak.

A magyar népzene gyűjtésével egy időben a finnek is kezdik népdalaikat gyűjteni. Ilmari Krohn 1893-1933 között adja ki a finn népdalok gyűjteményét, amelyben megállapítja, hogy „a magyar és finn népzene közt párhuzam nem vonható, mert a finn zene diatonikus, s régi dallamaik közt is csak pentachordot találni”. Yrjö Wichmann finn néprajzkutató és felesége 1906-ban hegyi cseremisz dalokat gyűjt, Robert Lach osztrák kutató a cseremisz, a mordvin, a csuvas és a tatár dallamokat dolgozza fel, V.M. Vasziljev pedig 311 cseremisz népdalt ad ki. Ez volt az a kor, amikor kutatóinkra ráerőltették a finnugrizmus tanát, így népzene-kutatóink is e népeknél keresgélték a magyar zene eredetét – eredmény nélkül. Zenekutatóink ebben a korban vergődtek a megélhetésük miatt rájuk erőltetett „kötelező ideológia” és a megismert valóság között, ezért többnyire nem foglaltak állást a magyar népzene eredete mellett.

Bartók Béla és Kodály Zoltán a magyar népdalokról

Az ideológia szabta korlátokat csak igazán nagyvonalú és nagy tudású elmék tudták – merték – áthágni. Ilyen volt a XX. század két nagy magyar zenei óriása: Bartók Béla és Kodály Zoltán.

Bartók Bélának A magyar népdal című műve 1924-ben jelent meg 320 ősi magyar dallammal. „Mit adott a magyar szomszédainak és mit kapott tőlük – teszi fel a kérdést” Bartók Béla, majd így folytatja: Szomszédaink lényegesen nem Bartók Bélabefolyásolták sem a régi, sem a mai magyar dallamvilág kialakulását, sőt valamennyien többé vagy kevésbé hatása alá kerültek. Így esett, hogy régi, a keleti örökséghez tartozó dallamaink feltünedeznek a tót, a horvát és a román gyűjteményekben. Különös ellenállást mutat a magyar zenei néphagyomány a német dallamokkal szemben. Ennek oka kétségtelenül a hangsúly és a ritmusrendszer nagy különbözősége. „Ránk nézve a zenei néphagyomány sokkal többet jelent, mint a nyugati kultúrnépek közül azoknak, amelyek már századokkal ezelőtt magasrendű műzenét teremtettek. Nálunk a népzene felszívódott a műzenébe, ez a nemzeti hagyomány szerves folytatása. A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi. S eljön az idő, amikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”. Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja alkalmával Adnan Saygun török népzenekutatóval a kelet-törökországi yürük népcsoportnál 90-nél több népdalt gyűjtött. E gyűjtemény anyagát Magyarországon 1976-ban adták ki. Az előszóban ezeket olvassuk: „A rendelkezésemre álló anyag elegendő bizonyítékot enged meg a legközelebbi rokonságra, vagy ahogy mondanám, mindkét anyag azonosságára. Ez az azonosság megdönthetetlen bizonyítéka ezen dallamok korának, mely utat mutat a Kr.utáni VI-VII. századokba. Ebben az időben az anatóliai yürükök ősei valahol Európa és Ázsia határán, más török törzsek szomszédságában, a magyarok ősei pedig a Kaszpi- és a Fekete-tenger között éltek”. A yürükök között járva Bartók így emlékezik meg: „Alig hittem a fülemnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna”.

Kodály ZoltánMár a megkésett és félbemaradt gyűjtések eredménye is világosan mutatja, – olvassuk Kodály Zoltánnál, – hogy mélyebben éltünk még a népdalkultúrában, a magyar lélek ősi rétegéből még a XX. században is több az eleven valóság, mint valaha gondoltuk. Kunyhókba szorul a magyar lélek ősrétegének minden maradványa. A parasztzene formailag a legtökéletesebb és legváltozatosabb. Kifejezőereje bámulatosan nagy, amellett teljesen mentes minden érzelgősségtől, minden fölösleges cikornyától; néha a primitívségig egyszerű, de sohasem együgyű. El sem képzelhetünk alkalmasabb kiindulópontot egy zenei reneszánszhoz; nem is lehet nagyszerűbb tanítómestere egy zeneszerzőnek, mint a parasztzenének ez a fajtája. Az őstörténet megvilágította a magyarság kialakulásának útját. Végigmehetünk ezen az úton: sem a magyarságnak, sem semmiféle népnek, amellyel a magyarság az V-XV. században érintkezett, nem maradt fenn egyetlen hangnyi egykorú írott zenei emléke. A magyar zene kialakulásának útja sem lehetett más, mint a nyelvé, a népé. Amerre járt, amint nőtt a nép, zenéje velejárt, ami hatott a nyelvre, hatott a zenéjére is. Egyedül a finn nép rendelkezik gazdag zenei gyűjteményekkel, zenéje azonban annyira távol áll a magyartól, hogy eddig lényeges egyezéseket kimutatni nem sikerült. A magyar népzene minden jelenségét, aminek sem az európai, sem a körülálló népek zenéjével kapcsolata nincs, keleti eredetűnek kell tartanunk, letörölhette az idő a magyarság arcáról a keleti vonásokat, lelke mélyén, ahol a zene forrása fakad, ott él még egy darab őskelet. A magyarság ma legszélső idehajló ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökerezik” (Kodály Zoltán).

A két nagy magyar zenei óriásról szokták mondani, hogy Bartók Béla az ázsiai magyarság örökét őrzi, Kodály Zoltán pedig az európaivá lett magyarság arcát ábrázolja.

Forrás: Kiszely István – A magyar nép őstörténete

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s